A magyar ember szereti a focit, szereti a válogatottját. Még a szerda este pályára lépőt is szerette.
Amikor egy világsztárokkal teli csapat érkezik Magyarországra – legyen az klubcsapat vagy válogatott –, mindig benne van a pakliban, hogy sokan azért mennek ki meccsre, hogy lássák a sztárjaikat. Akik persze nem a magyar csapatban játszanak. Szerdán ez nem így volt, jó volt a lelátón lenni, érezte az ember, hogy szereti, várja a magyar közönség a magyar játékosokat, és hogy szeretik Koemant is.
A portugálokat nem sztárolták, kifütyülték őket, ahogy „kell”. Az elég halvány Ronaldo pedig külön kapott hideget, meleget a lelátóról, belőle rendesen készültek a magyarok (a kemény mag eljutott a világsztár szexuális beállítottságának firtatásáig is, ezért a dőlt betű), meg persze itt volt – legalábbis a szombati svéd meccsig – a hőn áhított továbbjutás lehetősége. Szólt is szépen az egyik oldalról a „Hajrá, ...”, a másikról pedig a „...magyarok!” Szóval minden, de minden adott volt, ami a sikerhez kell. Szurkolói oldalról...
Két meccsből nulla pont. Mindkét meccsről a számok is már sokat mondanak, a további elemzés már inkább érzelmi töltetű.
A sajtópáholyból nézni a mérkőzést egy kicsit olyan, mintha egy burokban lenne az ember. Ott is van, de nincs is igazán, nem hallja a szurkoló szavát, nem kezd el vitázni a mellette ülővel, hogy kit hol kellene játszatni, másképp örül a gólnak. Ja, elnézést, azt majd egy másik meccsen!
Ezért elég sokat sétáltam – persze csak ott, ahova beengedtek – meccs előtt, és a szünetben. „Bajnok, Fradi!”, ver vállon egy ismeretlen. Kérdem: „Mikor?”
– Pont ez, az! Mikor már?!
Mondom neki, hogy szerintem két éven belül semmiképp, igazat ad és témát vált: szomorú, mert csak alkoholmentes sört lehet venni a stadionban.
Vissza a páholyba. A portugál kollégák olyanok voltak, mint a portugál játékosok. Jöttek, láttak, hazamentek – a portugál lapok megjelentek, a válogatottjuk begyűjtötte a kötelező három pontot. Nem több. A portugál újságírók nem ugráltak, igaz, nem is egy világbajnoki döntőt játszott a csapatuk, a fehér mezesek, piros gatyások pedig úgy jöttek le a pályáról mintha épp csak egy bemelegítés után lennének.
Koemant nem szidom, mert lehet, hogy nem is érdemli meg annyira. Lehet, hogy ez volt a maximum, lehet, hogy megint ott tartunk, hogy a magyar válogatott „ennyire képes”. Most legalább az eddigi kötelezőket hoztuk. Ha ez vigasztal valakit egyáltalán.
Mondhatjuk most azt, hogy van még két idegenbeli mérkőzés, hogy hátha majd ott vérszemet kapnak a magyar fiúk, meg azt is, hogy „hát, megint nem voltunk rosszabbak, csak a fránya valami nem jött össze”... Mondhatunk akármit, a magyar válogatott negyedik a csoportjában, és két pokolian nehéz vendégeskedés vár még rá Portugáliában, majd Dániában.
Ezt tudják a játékosok is, szerdán a játékoskijáróban is ilyen arccal vonultak végig, ennek tudatában nyilatkoztak.
De ha már úgyis a magyar focinál tartunk. Így jöttünk el Pestről, megosztom az Olvasóval is: a válogatottról kiderült, hogy mégsem az, amire számítottunk, a Debrecennel szemben pedig nincsenek nagy elvárásaink, hát lepjenek meg bennünket! Hajrá, Loki!
