Amikor az ember arra kényszerül, hogy a két rossz közül válasszon, rendszerint a kisebb mellett dönt. Mit tenni azonban, ha mindkét rossz teljesen egyforma, s még árnyalatbeli különbség sincs? Pedig nagyon egyszerű: e vidékeken akkor nincs változás, marad minden a régiben, a magas székben ülőknek nem kel felkelniük. Holott mindenki előre tudja, ebből semmi jó nem származhat.
A két hónapos komoly háború első csatája ért véget szerdán hajnalban Belgrádban. Novak Đoković apja, a közutálatnak örvendő Srđan indította el a palotaforradalmat Slobodan Živojinović ellen és a tenisz szövetség elfoglalásáért, ez pedig foggal-körömmel ragaszkodott eddigi helyért, noha tisztában van vele, hogy csak a küldöttek többsége támogatja, de senki sem azok közül, akik valamit is jelentenek itthon ebben a sportágban.
A nagy rohamból azonban nem lett semmi. Srđan Đoković csúfos vereséget szenvedett a tisztújító közgyűlésén. A szervezet elnöke Slobodan Živojinović maradt, bár neki sincs, leszámítva a tiszt megtartását, semmi oka az ünneplésre. A szerb teniszben ugyanis ezzel semmi sem változott, nehéz elképzelni, hogy bármi is jobbra fordulhatna, sokkal valószínűbb, hogy a még mélyebb válság évei következnek.
A teniszben használt szakkifejezéssel élve Živojinović feladással nyert. Đoković és követői ugyanis hét órás huzavona és kölcsönös sértegetés után elhagyták a termet, amit követően az aktuális vezetőséget támogatók már gyorsa, egy óra alatt végigmentek a napirendi pontokon és egyhangúlag választották meg a régi-új elnököt.
Živojinović tehát maradt, de a háborúnak még nincs vége és a régi-új vezetőség is tudja, hogy csak kezdeti előnyhöz jutott. Számukra nem az a gond, hogy a Đoković-család egy új csatában valami módon visszavághat, hanem éppen az ellenkezője. Vitás értékű mandátumukat ugyanis túlfeszített és csaknem kivitelezhetetlen programmal kezdik. Tisztet szereztek, de vajon tudnak-e bármit is kezdeni vele? Fűt-fát ígértek a sportág jövője érdekében, s csak egy biztos, alkalmuk lesz némi pénzeket zsebre vágni, tenisz reneszánszot azonban nem indíthatnak. Mert ha képesek lennének rá, megtették volna az előző mandátumban. Ha nem többet, hát csak egy részét annak, amit most ígérnek. Živojinović oldalán ugyanis nincs olyan kaliberű vezető, aki pénzzel és ötlettel, munkával és eredménnyel is előhozakodhatna.
A másik oldalon Srđan Đoković, vagy akiket ő hozott volna magával, mert egyelőre senkit sem nevezett meg, sem lett volna megoldás. Neki a teniszhez csak annyi a köze, hogy a világ egyik legjobbjának az apja. És ez a szülői tényező sem jelenthet sokat, hisz fia nem vett részt az egész mesében, csupán egyszer mondta, de akkor sem ő tolmácsolta, hanem a szövetségi kapitány, hogy Živojinovićnak és a teljes eddigi vezetőségnek távoznia kell. Bár ez taktika is lehet, hogy kudarc esetén legalább a család üdvöskéjét ne érje komoly vád.
Kérdés, hogy a közgyűlés tegnapi eredményének milyen következményei lehetnek. Több forgatókönyv is elképzelhető, például az is, hogy végtelen felsorolásba most ne kezdjünk, hogy az éljátékosok, tiltakozásuk jeléül és véleményük semmibevétele miatt, lemondják a válogatottságot az India elleni újvidéki Davis-kupa meccsre. Amivel, persze, senki sem nyer, hanem mindenki veszít. Živojinović egyszer ugyan még kimagyarázhatná magát és másokra háríthatná a felelősséget. Az lenne azonban az utolsó meccslabdája.
Még kész szerencse, hogy a szerb teniszben az ég világon semmi sem függ a szövetségtől. Akkor sem, ha Živojinović ezt képzelte be, vagy ha a Đoković-család így gondolta táplálni a beteges ambícióját.
