Jó dumáért nem kell a szomszédba menniük: Kemény Dénes és a magyar vízilabda-válogatott tagjai
Sorozatunkban lapunk korábbi és jelenlegi újságíróinak írásait közöljük: a közös bennük, hogy valamennyien tudósítottak egy vagy több olimpiáról, így arra kértük Nagy Gy. Józsefet, Árok Ferencet, Piszár Józsefet, Kubát Jánost, Szántó Zoltánt, Gáspár Mihályt, Gimpel Tibort és Csordás Árpádot, hogy emlékeikben idézzék fel azt a pillanatot, azt az eseményt, azt a napot, azt a hetet, amelyik szerintük még így, ennyi év távlatából is érdekes lehet az olvasóknak.
ATHÉN – 2004
2004. augusztus 30-át írtunk, és az volt a legszomorúbb nap.
Hét órakor ébredtem az Ommonia térhez közeli kétcsillagos szálloda negyedik emeleti szobájában. Azért hétkor, mert egyrészt megszoktam már az időpontot, másrészt mert a napsugár, mit számít neki a pókhálószerű függöny, egy szomszédos irodaház ablakáról, mint a legpontosabb lézer, éppen a párnámat s vele együtt a fejemet vette célba. Kitámolyogtam az erkélyre, egy már begyakorolt mozdulattal magamhoz vettem az éjjeliszekrényre készített csokis kekszet, baloldalt, hogy a nap ne süssön a szemembe, leültem a székre, és lassú tekintettel körbejártam a szűkös tájat. Miközben a nápolyit ropogtattam, láthattam, hogy a szemközti kávézó pincére a helyükre rakta a székeket, balról a bolt előtt már kínálták a gyümölcsöt, jobbra pedig a szőrmések éppen felrántották a fémredőnyöket.
Athén egy szokásos hétköznapra ébredt, én pedig vigasztalhatatlanul szomorú voltam. Előző este oltották ki a stadionban az olimpiai lángot, sokan már a hajnali repülőkkel biztosan hazautaztak, én meg a 18 napos reggeltől estig tartó munka után tétlenségre ébredtem. Nem volt már mit megírni, az érmeket kiosztották, a hősök megünnepelték a magukét, a többiek csendben távoztak, mintha ott sem lettek volna.
A csokitól és az izzadságtól ragadós kézzel kikevertem még egy kávét. Az utolsó olimpiait. Amely után nem kellett már rohanni a reggelire, majd valamelyik stadionba, csarnokba vagy pályára. S amíg három emelettel lejjebb már készült a svédasztal kínálata, a kőkorlátra tett csésze és az első reggeli cigaretta mellett volt bőven időm átfutni az előző 18 napot.
Nincs szomorúbb napja egy újságírónak az olimpia utáni hétfőnél. Sehova sem kell menni. Nincs kivel beszélgetni. Nincs mit írni. Talán így érzi magát egy vitorlás szélcsendben a tenger kellős közepén. Néhány óra múlva majd jön a minibusz, de addig még bőven van idő. Nincs más, csak a kávé és az emlékek.
Micsoda olimpia volt! Ha nem számítom a szarajevói télit, az első olimpiám ugyan, de annyit láttam már tévében, hogy tudtam: pont ilyen lesz. 9-től 21-ig, ha naponta épp semmi sem volt korábban, busz-csarnok-sajtóközpont-busz-csarnok-sajtóközpont tempóban. Hírességek beszélnek a diktafonba, idő sincs arra, hogy észbe kapjak: Uramisten, ki mindenkivel is sikerült beszélgetni! A legjobb dumája, persze, az aranyérmes Kemény Dénesnek és Kiss Gergelynek volt. Bosszankodás a szerbiaiak szűkszavúsága miatt a vereségek után, köszönöm és tenyerek elégedett összecsattintása a többiekkel, akiknek a nyilatkozás a profi munka már megszokott velejárója. Akik ugyanúgy örültek az olimpiájuknak, mint én is.
Újra megmosolygom magamban, hogy azt hittem, a kismillió nyomtatvánnyal együtt kapott várostérkép a tényleges arányok szerint készült. Egy reggelen, a napot indító kávé mellett ugyanis rövidebb utat találtam felfedezni az asztalitenisz-csarnokig. Úgy tűnt, a földalatti egyik állomásától 10-15 percnyi sétára van. Leszállás, egyenesen, az első balra, azután a harmadik jobbra, s már látni is kellene. Neki is vágtam. Mediterrán típusú kis, szűk utcákon bolyongtam, s 20 perc után kezdett gyanússá válni az egész. Mintha Athén egy teljesen felfedezetlen, turisták által ismeretlen vidékét járnám. Mint egy világkutató a jó szándékú, de gyanakvó bennszülöttek között. Kérdezgetem, de senki sem tudott válaszolni. Vagy nem is értettek, vagy csak nem tudták, hogy hol a csarnok. Lehet, hogy könnyebb lett volna, ha tudom, hogy a szomszédságában ott egy autós kertmozi. De honnan tudtam volna, hogy mondják görögül az autós kertmozit? Szerencsére sört tudtam rendelni, ezt egyből meg is értették, s míg pihentem egyet, furcsálló tekintetek követték minden mozdulatom. Most már nem fordulok vissza. Vagy újabb 20 perc után végre megtaláltam a csarnokot. Csakhogy az egyetlen bejárat éppen az ellenkező oldalon volt. Mit tesz háromnegyed óra erőltetett menetelés után még 5-6 perc a tűző napon, a magas drótkerítés mellett?
Alighanem világos, hogy azután már nem érdekeltek az esetleges rövidebb utak. Inkább a hosszabb, de csapda nélküli. Igaz, hogy azt sem értettem, miért köröznek az egyik hivatalos állomáson a buszok az óriási aszfalttéren kirajzolt vonalak között, hogy odaérjenek a közepén levő házikóig és a járatszámokkal ellátott táblákig, amikor egyenesen átvágva pillanatok alatt ott lehettek volna. Furcsa volt nézni, hogy vagy 20 busz fegyelmezetten forog körbe-körbe, mint egy aknamező egyetlen biztonságos csapásán.
A szomszédos erkélyről átszóltak: Jössz reggelizni? Bólintottam. Úgysem volt már más dolgom.
