Szerbia vízilabda-válogatottja folytatni tudta a sorozatot, mely szerint minden versenyen érmet nyer. A londoni cél azonban csak részben valósult meg, mert a csapat az arany megszerzéséről álmodozott, s teljes felkészülését annak rendelte alá. Csak néhány nappal a történtek után Dejan Stanojevićet, a válogatott újvidéki másodedzőjét faggattuk az olimpiai tapasztalatokról.
• Elégedett-e Szerbia olimpiai szereplésével?
– Valahol a háttérben még ott van a meg nem valósított álom, az olimpiai aranyérem, a korosztály egyetlen hiányzó nagy trófeája, összességében azonban elégedett lehetek. Az arany volt a cél, de az igazi és reális terv bármelyik éremnek a megkaparintása volt. Dobogóra álltunk, amit nem lenne szabad balsikerként elkönyvelni.
• Sok volt a panasz a bíráskodásra a Montenegró elleni bronzmeccsen. Erről mit mondana?
– Egészen biztos, hogy a bíráskodási kritérium nem volt kiegyensúlyozott. Az egyetlen kézzelfogható bizonyíték a támadásban lefújt szabálytalanságok száma lehetne, amely egy pillanatban 11:2 volt, vagyis a bronzmeccs bírói egy teljes negyednyi támadási lehetőségtől megfosztották a válogatottat. Viszont azt már nem tudom megmondani, hogy mi lett volna a reális arány, és egyáltalán nem állíthatom, hogy az egész szándékos, mondjam így, Szerbia-ellenes lett volna. Lehet, hogy egyes berkekben már elegük van belőlünk, mert leszámítva a 2007-es vb negyedik helyét, Szerbia már régóta minden versenyen érmes, másképpen nézve, minden nagy versenyen csak két éremért játszanak a többiek, egy eleve a miénk.
• Feltűnő volt, hogy a csoportban Szerbia nagyszerűen játszott, a negyeddöntőtől kezdve pedig mindhárom meccsen háromgólos hátrányba került, méghozzá nagyon gyorsan. Hogyan és miért lehetséges ez?
– Így igaz. Talán kicsit elfásultunk a torna hosszúsága miatt, talán nem voltunk elég frissek, és nem adtuk a legjobbat. Viszont egy rossz szó sem érheti a fiúkat, mert a háromból kétszer is vissza tudtak térni, és győzelemre fordítani. Egy pillanatra sem csüggedtünk, például az elveszített elődöntő utáni csapatértekezleten kimondtuk, hogy lesz, ami lesz, érem nélkül nem jövünk haza.
• Verseny közben a kapitány és a játékosok is a nyomás terhére panaszkodtak. Tényleg akkora volt a nyomás?
– Nyomás volt, de ez nem újdonság, még kevésbé ismeretlen állapot. Nem a közvélemény, a sajtó és a szurkolók nyomásáról van ugyanis szó, hanem arról, amelyet saját magunk okoztunk. Még Pekingben megfogadtuk, hogy Londonban ráhajtunk az aranyra. Nagy terhet vállaltunk, de mást nem is tehettünk. Az igazi csapat az, amelynek magas célja van, a nyomást le tudja küzdeni, vagy legalábbis az elviselhetőség szintjén kezelni, és a tervét meg tudja valósítani. Nos, mi nem buktunk el, érmet nyertünk.
• Milyen mértékben reális a londoni sorrend?
– Nem egészen. Biztos vagyok benne, hogy a csapatok tényleges ereje szerint horvát–szerb döntőt kellett volna játszani.
• Miért?
– Először is, mert a horvátok végig nagyszerűen játszottak, másodsorban pedig mert tévedtem a magyarokkal kapcsolatban. Azt hittem, hogy a csoportban nem adták ki a maximumot, és a negyeddöntőben majd bárkit legyőznek. Nem így történt, ami nagyon meglepett. Kiderült, hogy a csapatuk egy tapasztalt sztárkülönítmény, amely azonban már nem tudja teljes mértékben elviselni a hosszú és nehéz tornák minden terhét. Nagyon tudnak, de a gépezet már nem működik tökéletesen. Az olaszok meg bejutottak a kiskapun, majd némi szerencsével bennünket is legyőztek.
• Mi tekinthető újdonságnak a pólóban?
– Az első, hogy a játék még gyorsabb lett, és egyre több gól esik, ami jó. A másik a két- és ötméteres vonal fényjelzése, ami nagy könnyítés a bíróknak, a játékosoknak és a nézőknek is.
• Mit vár a következő olimpiai ciklusban?
– Elsősorban nemzedékcserét a válogatottak zömében. E tekintetben nálunk lesz a legkevesebb változás, szinte mindegyik játékosunk még ott lehet Rióban is. Egy évvel ezelőttig az ifiválogatottnál dolgoztam, tehát ismerem a jövő nemzedék erejét, és nem várok lényeges elmozdulást és eltérést a jelenlegi erőviszonyoktól. A mai erős válogatottak továbbra is a legjobbak maradnak. A legnehezebb dolguk a magyaroknak lesz, hisz ifiben és serdülőben esztendők óta sikertelenek, viszont biztos vagyok benne, hogy megtalálják a megoldást a problémákra, és Magyarország a jövőben is vízilabda-nagyhatalom lesz.