Úgy adódott, hogy a londoni olimpián taekwondóban aranyérmet nyert, és ezzel a szurkolók körében mérhetetlen népszerűséget szerzett Milica Mandić pontosan egy hónappal az érem megnyerése után járt Újvidéken. A szerény, ám önbizalomtól kicsattanó fiatal sportolónővel való beszélgetésnek így adva volt az első kérdése.
• Ma pontosan egy hónapja, hogy kiharcolta, majd átvette az olimpiai aranyérmet!
– Igen, pontosan egy hónap múlt el. Most élvezem a siker gyümölcseit, igyekszem eleget tenni a médiahajszának, minél több meghívásnak, közben valóban nagyon jól érzem magam. Be kell vallanom, hogy már Londonban tudtam, mi vár rám itthon. Nem a népszerűségtől féltem, inkább kicsit attól tartottam, hogy a közvélemény átsiklik felette, mivel a taekwondo nem egy igazán népszerű sportág. Nem könnyű, de nekem és a sportomnak is jobb, hogy ekkora az érdeklődés.
• Az olimpiai aranyéremmel rendkívüli népszerűséget szerzett. Hogyan tud megbirkózni az új, gondolom szokatlan helyzettel?
– Nem voltam már ismeretlen, hisz nyertem érmet vb-n és Eb-n is, viszont ez most egy tiszta őrület. Úgy érzem, hogy egyelőre jól állom a sarat, hogy a nagy siker után nem változtam meg, s szeretném, ha a jövőben sem lenne másként. Úgy látom, hogy elérkezett az én öt percem, s ezután már kisebb lesz a felhajtás. Annál is inkább, mert elsősorban a legkisebbek között lettem hős, azon kívül valószínű, hogy ez csak egy méretesebb érdeklődési hullám, s a dolgok idővel csillapodnak körülöttem, nem leszek már ekkora szenzáció.
• Tulajdonképpen mi volt a siker titka?
– Az, hogy nem volt titok. Legalábbis előttem. Zsinórban három olyan ellenfelem volt, akiktől legutóbb kikaptam. Alaposan felkészültem, minden pillanatban pontosan tudtam, hogy mit kell tennem. Teljesen nyugodt voltam, nem tartottam tőlük, és kizárólag a célom elérésére összpontosítottam.
• Ritkán látni szerbiai sportolón akkora érzelmi kitörést, mint az öné volt az olimpián.
– Eddigi életem csúcsán voltam. Volt már korábban is döntőm, de a himnuszt nekem még sose játszották el. Azontúl hihetetlenül feldobott, hogy én lettem Szerbia egyetlen aranyérmese.
• Úgy tűnik, a taekwondo az első számú szerbiai küzdősport lehetne?
– Valóban lehetne. Azt gondolom, hogy az itteni emberek az olimpia idején meggyőződhettek róla, hogy ez szép sport, nekünk pedig, akik műveljük, az az egyik legfontosabb feladatunk, hogy népszerűsítsük. Elsősorban a legkisebbek, a fiatalok között, de foglalkozhatnak vele az idősebbek is, akiknek nem a versenyzés a lényeg.
• Mi lenne az, amivel a taekwondo kiválik a többi küzdősport közül?
– Egyéni vélemény, szinte ízlés kérdése, de tény, hogy nekem ez tetszik a legjobban. Már tíz éve benne vagyok, s nemcsak sportnak, hanem életmódnak is tartom. Megtanulja vele az ember a tiszteletet saját maga iránt, és az edző, az ellenfelek stb. iránt is. A taekwondo fegyelmezettségre tanított meg, és jellemformáló.
• Hallottam már olyan véleményt, hogy a taekwondo nagyon hasonlít a vívásra. A mozgás szinte ugyanaz, csak fegyver nélkül. Lehet ebben valami?
– Jaj, nem tudom! Ilyesmire nem is gondoltam, de nekem, azt hiszem, nem hasonlít. Nagyon tiszta, szabályaiban leegyszerűsített sportág, könnyű megérteni versenyzőként és nézőként is. De semmi kifogásom, ha van, aki hasonlatosságot fedez fel benne bármelyik más sportággal.
• A sportjuk egyik jellegzetessége, hogy meg lehet dönteni a bíró határozatát, mint például a teniszben vagy a kosárlabdában a felvétel visszajátszását lehet követelni.
– A challenge lehetősége nagyon fontos, sőt perdöntő is lehet. Megeshet, hogy a küzdelem hevében a bíró nem látta jól az akciót, és ezért jogunk van arra, hogy megkérdőjelezzük a döntését. Előfordul, hogy nekünk van igazunk, bár gyakrabb, hogy mégis a bírónak volt igaza.
• Az ünneplés, feltételezem, nem tarthat már sokáig, legalábbis nem ilyen intenzitással.
– A napokban újra elkezdem a legkeményebb edzést, mert új és új versenyek várnak rám, amelyeken igazolni kell az olimpiai aranyat. Jövőre a májusi vb lesz az idény csúcsa, s azt a versenyt teljesen felkészülten, éremesélyeshez méltóan szeretném bevárni.
• Nehezebb lesz, mert most már mindenki érmet vár?
– Attól, hogy mások mit várnak tőlem, nem lesz nehezebb, mert én is érmeket remélek. Többes számban mondom, mert csak 21 éves vagyok, még jelentősen fejlődhetek, és bízom benne, hogy még sok-sok verseny és éremszerzési lehetőség áll előttem. Egészen bizonyos, hogy változatos napok következnek győzelmekkel és vereségekkel, fel- és lefelé ívelő időszakokkal, és minden pillanatban ügyelnem kell majd arra, hogy megálljam a helyem, okos legyek, és a legjobb döntéseket hozzam meg.
• Biztosan gondol már a riói olimpiára is.
– A négy év gyorsan elmúlik, remélem sokkal tapasztaltabb, mind lelkileg, mind fizikailag erősebb leszek, és alkalmat kapok a cím megvédésére. Hogy ne feledjem, megeshet, hogy négy év múlva itthon is lesz komoly riválisom, s hazai porondon is nagyon meg kell majd küzdenem azért, hogy egyáltalán kijussak a riói olimpiára.
