A szerb labdarúgó-válogatott máris reménytelen helyzetben van a vb-selejtezőben, az utánpótlás-válogatott pedig nem jutott ki a jövő évi izraeli Eb-re. E két csapat egy héten belül két-két meccset játszott, valamennyit elveszítette, és egyetlen gólt sem rúgott. S történt palotaforradalom a szövetségben? Ugyan már, a kapitányok helyzete (egyelőre) olyan biztos, mintha cementbe öntötték volna.
A szerb kosárlabda-válogatott a tű fokán át, rengeteg szerencsével jutott el a selejtezőkből a jövő évi Eb-re, aminél csak az a rosszabb, hogy a válogatott széteső, ötlettelen, statikus és divatjamúlt játékot nyújtott. És ez alapjaiban rengette meg a szövetséget? Ugyan már, hisz a szövetség elnöke továbbra is azt hiszi, hogy jövőre Szlovéniában a csapat érmet nyer az Eb-n.
Van Szerbiában egy válogatott, amely a többivel ellentétben – noha sokkal szegényebb, és a fentiekhez képest a templom egerének is lehetne nevezni – rendre szállítja a trófeákat. Az athéni olimpia óta az egyetlen szerb csapat, amely mindig érmes az ötkarikáson, közben világ-, Európa-bajnok és más versenyek győztese is volt évi rendszerességgel. Ők a vízilabdázók, akiknél a sikerek halmozása nem a pezsgő bontására jó, hanem a balhék kirobbantására. Emlékszünk még a 2006-os Eb-re, közvetlenül Montenegró függetlenedése után, amikor a LEN szemet hunyt volna afelett, ha a politikai történések frissessége miatt a két ország még közös csapattal indult volna. Ám a szerb szövetség azonnal a saját függetlensége mellett döntött, és új, még ma is állásban levő kapitányt választott az addigi montenegrói helyett. Két évvel később a szerb válogatott tagjai azzal is kitűntek Pekingben, hogy a bronzmeccs előtt egymásnak estek, amiért a két ludas nem játszhatott, majd az olimpia után a teljes első hetes vissza is vonult. A londoni bronz után, ami egyesek szerint balsiker, a csapat nyolc tagja keserű hangnemű levelet írt a szövetségnek, amely hétpecsétes titokként kezelte a lázadást, de megígérte, hogy az elnökség majd megtárgyalja. Csakhogy, ha egynél több ember tudja, a titok már nem maradhat az. Az egyik aláíró ki is kotyogta az egyik fővárosi lapnak, bár ő is csak keveset sejtetve tette, de érthető volt, hogy a pólósok a kapitány ellen keltek ki, aki amúgy nehéz ember hírében áll. A szövetség semmitmondó közleményekkel próbálta lecsillapítani a kedélyeket, más érintettek nem hajlandók nyilatkozni. A kapitány újvidéki segédje is csak annyit volt hajlandó mondani, hogy az elnökségi ülés után, bárhogyan is végződik az, nem utasítja vissza a kérdéseket. És azt is, hogy ha a kapitányt menesztik, ő sem maradhat a posztján.
Voltaképpen miről is lenne vagy lehetne szó? Arról, hogy a csapat az olimpián a negyeddöntőtől kezdve képességei alatt játszott? Aligha a kapitány „érdeme”, hacsak nem ötlött ki teljesen új, elmebontó taktikai újdonságot. Ami nem valószínű. Egy dolog lehet csak biztos nyom: a pénz. A vízilabda, ismétlem, szegény sportág, s ha valakinek kivesznek a zsebéből 25–50ezer eurót, amennyit egyik-másik focista egyetlen este elver, az már óriási, szinte pótolhatatlan veszteség. Már csak azt kellene tudni, ki és miért maradt jó szerződés vagy válogatottság nélkül.
