Pár hete, a belgrádi sajtótájékoztatón, ha nem is éppen mindenkinek, de nagyobbára úgy tűnt, hogy lassan pontot lehet tenni a Janić-ügy végére, annyira egyszerű az egész. Az ott teremtett hangulattal ellentétben azonban egyre bonyolultabb a helyzet. Hogy miért, azt nem nehéz kitalálni, de hogy mindez kinek és miért jó, az egészen más kérdés.
Kanyarodjunk vissza a sajtótájékoztatóhoz, amelyen a Magyar Szó két kérdéssel járult volna hozzá, hogy bizonyos dolgokat tisztázni lehessen, a válaszok azonban ezt a célt nem segítették, inkább csak a helyzet tarthatatlanságát növelték.
Nataša ugyanis kijelentette, hogy azért jön haza, mert férje munkát kapott a szerb szövetségtől. Amikor Mirko Nišovićnál, a szövetség elnökénél tudakoltuk, milyen lenne az említett munka természete és tartalma, azt válaszolta, hogy kizárólag Natašával dolgozna. Egyszóval, a szerb szövetség szerződtetné Dusevet, aki a kajakozónő férje és már egy ideje edzője is egyben, hogy Nataša edzője legyen.(?)
A másik kérdés Vlade Divacnak, a Szerbiai Olimpiai Bizottság jelenlegi és minden bizonnyal leendő elnökének szólt, amikor már tudtuk, hogy 150000-ről folyik majd a vita, de itthon senki sem emlegette: A Magyar Kajak-kenu Szövetség támasztott-e bármilyen, elsősorban anyagi feltételt Nataša hazaigazolásával kapcsolatban? Divac teljes nyugalommal mondta ki, hogy nem. E héten azután kiderült, hogy mégis. Ha viszont a szerb szövetség és olimpiai bizottság vezetőit kérdezik, a válasz továbbra is nem. Sőt, hogy pénzről szó sem esett.
Meglehetősen nehéz elképzelni, hogy mindkét fél igazat mond. Ami engem illet, teljesen mindegy, hogy ki hallgat el valamit, vagy mond többet. Ismertem Nataša apját még ott a múlt század hetvenes éveiben, és tudom, hogy egyenes ember volt, aki neves kajakosként számos magánháborút vívott a saját igazságáért. Nataša is, amikor itt nem mentek a dolgok, nem a környezete szerinti legnépszerűbbet, hanem a számára legjobb megoldást választotta. De most visszafordulna, mert hazahúzza a szíve.
A legrosszabb az egészben az lesz, ha kiderül, hogy Natašát és férjét is csőbe húzták. Olyasmit ígértek nekik, amit ők hallani szerettek volna, de amit nem tudnak, vagy nem is akarnak teljesíteni. Natašának az lesz a legfájóbb, hogy két szék között a padlón találja magát, ha két évig nem versenyezhet, ami az ő korában végzetes lehet a további pályafutására nézve. Világos, el tudtam volna képzelni, hogy a magyar szövetség, amely 12 éve ingyen kapott leendő olimpiai bajnokot, most díjmentesen adja vissza. Másrészt nem lehet neheztelni rájuk, mert visszakérnék egy részét annak, amit belefektettek. Persze hogy érthető, mert csak egy tehetséges lányt kaptak, most pedig a sportág hírességét adnák vissza. Az is lehetséges, hogy itt fizetnének, de nincs miből. Vagy, ahogyan egy régi topolyai ismerősöm tudta mondani: Nincs pénzem, de nem vagyok annyira szegény, hogy fűt-fát ne ígérhessek.
