A látszat azonban, mint általában, csal. A békés szurkolásra beállított arcok mögött sokkal viharosabb gondolatok kavarognak majd. Egyesek biztosan nem mulasztják el az alkalmat, hogy lopva szúrós tekintettel mérjenek végig másokat, és nem lepődnek meg, amikor kiderítik, hogy őket is éppen ilyen szempárok figyelik erőfitogtatás céljából.
A válogatott háza táján ugyanis – csakúgy mint a szövetségben – semmi sincs teljesen rendben. Részben az anyagiak, részben a vezetés módszerei, részben pedig a megromlott emberi viszonyok marják belülről – de teljes erővel – a sikeres csapatsportot.
Az eredmények azonban csak a látszólagos békét szolgálják, a függönyt, amely mögött kíméletlen a harc. Sokan még arra várnak, hogy csoda történjen, hogy a szövetség egyik napról a másikra, befolyásos politikusok és gazadag üzletemberek jóvoltából nyereséges legyen, mások azonban úgy készülnek erre a bizonytalan napra, hogy időben foglalnának helyet az első sorokban, és így őket érné elsőként a bőség szele.
Az egész belháború, amelyet a Partizan vív a többiekkel szemben, eddig csak a kapitányi kérdésben nyilvánult meg. Dejan Udovičićet sikerült meneszteni, lehetséges utódjainak listája pedig egyre hosszabb. A Partizan csak egy kártyára játszik, és Igor Milanovićot, mint egyetlen logikus megoldást, akarja a padon. Mások ugyanakkor, hogy elkerüljék a kötelező kiállással járó egyetlen ellenjelöltet, hosszú listával hígítják a tömény ellenségeskedést, s nemcsak ezzel nyernek időt, hanem azzal is, hogy szerintük a kapitánykérdés nem égető, hisz a következő három hónapban nincs is meccs. Lássuk azonban, ki számít jelöltnek! Dejan Savić hallgat, de köztudott, hogy őt csak a békés környezet és a munka érdekli. Vladimir Vujasinović még újonc a szakmában, hogy bizalmat kapjon, de a Partizan embere, akivel az ellenzék kiütné a nyeregből Milanovićot. Milorad Krivokapić évet óta már nincs a szerb pólóban, Nebojša Novoselac, Petar Kovačević és Dragan Andrić, csakúgy mint Igor Gočanin is, külföldön dolgoznak, de valószínűleg nem állnának ellen a csábításnak. Külföldi szakember? Aligha, senki sem támogatná. És Dejan Stanojević? Érdekes, hogy az újvidéki edzőről Belgrádban hogyan vélekednek. Évek óta sikeres a Vojvodinával, a válogatottal is sokat dolgozott már, ráadásul aranyérmekkel vezette a korosztályos és főiskolás-válogatottakat is. De – ez a legérdekesebb – nincs rá példa, hogy a segédedzőből eredményes vezetőedző lett!
Petar Porobić kivételével, persze, aki Athén után vette át a válogatottat, és Montrealban világbajnok lett. És vajon mi a helyzet más sportágakkal? Vagy talán nem éppen így megy a dolog például a sikertelennek korántsem nevezhető német fociban?
