Éppen a Polyák testvérekkel, Mártával és Pityuval beszélgetett, amikor megpillantottam. Néhány másodperc múlva már kezet ráztunk, s mondtam is az asztaliteniszben már évtizedek óta aranyat érő varázsigét: Magyar Szó.
– Ó, Magyar Szó! Bora Vojnović és Kubát János. Jól emlékszem?
• Persze.
– Akkor ide üljünk le, és kérdezzen.
• A volt országban emberemlékezet óta Horvátországban és Vajdaságban volt legfejlettebb az asztalitenisz. Ön szerint miért?
– Nálunk és nálatok terjedt el a kezdetek kezdetén, és hagyománnyá fejlődött. Tömeges lett, sok jó edző nevelkedett, azután már könnyű volt minden. Vajdaságban sokat edzőtáboroztam és vendégeskedtem. Szabadkán, Zentán, Csókán, Újvidéken. Jobban tetszett, mint Szlovénia, mert oda csak magaslati erőnléti edzésekre jártunk, ami még nekem is néha rendkívül nehéz volt.
S már félbe is szakítottak bennünket. A nemzeti elismerésben részesült sportolók szerbiai klubjának elnöke, az újvidéki találkozó házigazdája lépett oda a zágrábi díszvendéghez.
– Szia. Svetlana Kitić vagyok.
– Örvendek, Dragutin Šurbek. De talán nem is kellett volna bemutatkoznunk egymásnak.
– De erős a kezed!
– Attól az egykilós vasütőtől. Mindig nálam van, most is ott van az autómban.
– Minden rendben?
– Igen, már interjút adok.
– Jó, csináljátok, majd később találkozunk.
– Micsoda nő! Harminc évvel ezelőtt minden jugoszláv sportoló fülig szerelmes volt belé. Azután elvette az a focista. Mennyien irigyelték!
• Úgy tudom, ön továbbra is aktív az asztaliteniszben.
– A jugoszláv válogatottban 1986-ig játszottam, majd 1991-ben, amikor Horvátország független lett, felkértek, hogy játsszak újra. Egészen 1996-ig, ötvenéves koromig csináltam. Azután az öregfiúk között folyattam, s legalább annyi érmet nyertem, mint profiként. Amióta váll-, térd- és csípőműtéten is átestem, kicsit lazítottam. Azután edző lettem és tisztségviselő. Voltam a horvát szövetség elnöke, most a zágrábié vagyok. Én lennék a kapocs a korosztályok között.
• Tartja-e a kapcsolatot az itteni volt sorstársakkal?
– Mi az hogy! Gyakran beszélünk elsősorban Karakaševićtyal és Kalinićtyal. Holnap például Szegedre megyünk Kalinićtyal. Ott vár bennünket Jónyer Pista, és együtt lepjük meg a Szegeden élő Tóth Abonyi doktort, a válogatott volt orvosát, aki nem is sejti, hogy szülinapjára vendégek érkeznek.
– Dragec! – morgott szívélyesen a hátunk mögött Slavko Obadov hangja.
Ölelkezés, hogy vagy, mit csinálsz, és majd beszélgetünk később. Meg: éppen interjút adok.
– Tudja, hogyan ismerkedtem meg Obadovval? 1981-ben Újvidéken, a SPENS-en. Akkor ő rendőrtiszt volt, és a vb szervezői beosztották mellém testőrnek. Biztos nem egyedüli eset, de senkit sem ismerek, akinek olimpiai érmes sportoló volt a testőre. Nagy haverok lettünk.
• Ha már Újvidék, akkor a városhoz fűződő emlékeiről is mondana néhány szót?
– Sokszor játszottam itt, s mindig nagyon szép volt. Még ma is borsódzik a hátam, amikor visszagondolok, hogy a vb elődöntőjére 9000 ember jött ki. Annyi szurkoló előtt akkor játszottam először, és vastapsot kaptam, noha veszítettem.
• A hetvenes és nyolcvanas években az európai asztalitenisz egyetlen célja Ázsia utolérése volt. Miért nem sikerült?
– Rengetegen voltak, és többet is edzettek. Azután mi is többet edzettünk, és néha nyertünk is ellenük. Egyszer mi, máskor a magyarok, azután a svédek. De még mindig élen járnak. Most is a legutóbbi vb-n, ha jól tudom, heten voltak a nyolcban.
Egy csendes, apró, ősz embert vezettek oda hozzá. A másik díszvendéget. Szinte elveszett a kétszer vagy akár háromszoros is súlyosabb Šurbek karjai között. Miro, örvendek, hogy látlak! Majd beszélgetünk, én most interjút adok.
– Na, ő verte az ázsiaiakat! Érdekes egy figura volt ez a Cerar. Megtömött két táskát súlyzókkal, és egész nap le-fel járt velük. A kezét így egész nap úgy érezte, mintha a lovon lengene. Ő már akkor tudta, hogy ha le akarod győzni az ázsiaiakat, ugyanúgy kell edzened, mint ők, vagy még jobban.
• Milyenek látja a sportág jövőjét?
– Hihetetlennek tűnik, hogy a technika terén bármilyen fejlődés lehessen. Az erőnlét és az ütő borítása, szerintem csak ez a kettő javítható.
• De a játék, amit ön, Jónyer, Gergely, Secretin stb. játszottak, azért szebb volt?
– Nagy ászok voltak. Ők is, meg Orlowski, Douglas, Bengtson… Egyszerre voltak fiatal korosztály. Ma már kevés a fiatal híresség.
Még nem is kattant a diktafonom kikapcsológombja, máris hallottuk a tömeg másik oldalán Zoran Kalinićot:
– Emberek, hol van Šurbek?
Egy perc múlva összefutottam Dušan Osmanagićtyal. Üdvözöltük egymás, majd bizalmasan mondta:
– Állítólag Šurbek is itt lesz.
– Nem – mondtam –, már itt van. Most beszéltem vele.
– Mi? Hol van, mutasd meg!
