Nem igazán meglepő, de erősen vitatható értékű kijelentést tett a mestertorna elveszített döntőjének másnapján Roger Federer, akit sokan minden idők legjobb teniszezőjének tartanak. A svájci, miközben hozzáállását pozitív fényben szándékozta feltüntetni, csupán azt támasztotta alá, amit mások, de ugyancsak sokan már tudnak róla: hogy rugalmatlan ember. Roger ugyanis elmagyarázta, hogy váltig kitart a megszokott játékstílusa mellett, nem zavarta, hogy a döntőben több mint 40 önhibája volt, hisz vétene ő inkább százat is, de még véletlenül sem térne le a saját kitaposott útjáról.
Nézzük, mit mond erről a pszichológia. Nem teniszre és általában sportra vonatkozó tételt választottam, de erre az esetre is megteszi.
A rugalmatlan ember olyan, mintha karót nyelt volna. Néhány foglalkozás – katona, rendőr, tengerész – az egyén részére kevés gondolkozási szabadságot hagy, ezáltal bizonyos merev tartásra nevel, a rugalmatlanság mégsem követelmény. Nem szabad engednünk a sablonosság vonzásának, bár ez előszörre tetszetős. Talán az ellenkező nemre hatást is gyakorol, ahogy az elszánt küzdés meg a hajthatatlan törekvés lehet imponáló, rugalmatlanságunk azonban unalmat áraszt, fárasztó, nehezen viselhető. Mint annyi más tulajdonságunk esetében, a céljaitól el nem tántorítható emberben levő rugalmatlanság előnyeit érdemes kihasználnunk, a mértéket azonban látnunk kell, és mindenkor meg kell őriznünk. Életünkben – ahogyan a természetben is, ha odafigyelünk – bőven adódik olyan időszak, amikor gyakori váltakozással hol a hajlékony, rugalmas alkalmazkodás, hol a szilárdan kitartó, rugalmatlan helytállás az eredményes.
Federer egyik erénye a játékban a rendkívül racionális mozgás. Amikor ugyanis feláll az alapvonal közepére, többnyire 1-1,5 métert mozdul el jobbra, 1,5-2 métert balra, egy lépést hátra, és előszeretettel indul a háló felé, az adogatási tér feléig, ahol a középvonaltól ismét 1-1,5 métert mozdul el a visszaérkező ütés irányától függően. Teszi ezt azért, mert saját ütései után már nagyobbára sejti, merre jön vissza a labda, mert érti, hogy ellenfelének minden más próbálkozása túl kockázatos, és az esetek nagy százalékában eredménytelen lenne. Más teniszezők, például Đoković és Nadal, ennél sokkal többet mozognak, ami számokban kifejezve meccsenként egy kilométer többlet is lehet. Federer tehát ütései zömét stabil testhelyzetből küldi, mások viszont gyakran futtában ütnek, amit a svájci, ha csak lehet, szívesen elkerül. Federer ellenfeleinek célja, ismerve a rugalmatlanságát, kimozdítani őt az egyensúlyból. Először is a számára kényelmetlen mozgásra kényszeríteni, az alapvonalon egészen balra állítani, amivel elérhető, hogy a svájci nem a megszokott szögből üt, vagy pedig labilis testhelyzetből teszi azt, ami növeli a hibaszázalékot.
Mindebből adódóan érdekes, hogy Federer micsoda karriert futott be. Amíg nem voltak riválisai, akik a rugalmatlanságát felismerték, és ki is tudták használni, szinte verhetetlennek számított. Ha az ő játékerejét összehasonlítjuk a mai élvonal többi képviselőjének erejével, kiderül, hogy ma is kevesen vannak, akik az ellenszert évente többször, illetve egy-egy meccs teljes idején alkalmazni tudják.
