Segítettek neki házat találni, így a hatvanas évek legjobb jugoszláv magasugrónője már a külvárosnak számító Futak lakója, s mint mondja, néhány nap elteltével már csaknem úgy érezte, mintha nem ment volna el soha, s élete nagy részét nem töltötte volna Afrika legdélibb csücskében.
– Újvidéken születtem, itt jártam iskolába, itt kezdtem sportolni, itt alapítottam családot, itt álltam először munkába, itt szültem első gyermekem, és mondjam némi túlzással, itt szereztem hírnevet. Újvidéken ezért mindig nagyon szerettem, s Afrikában talán egyetlen nap sem múlt el, hogy ne gondoltam volna a hazatérésre. 37 éven át halogattam az utat, végül 2007-ben repülőre ültem, s hazalátogattam. Akkor már tudtam, hogy csak idő kérdése, mikor lesz az utazás csak egyirányú. Jöttem azután még négyszer, volt rá időm, mert a gyerekek már rég felnőttek, fiam Angliában, lányom Ausztráliában él, én meg már nyugdíjas voltam. Különösen a 2009-es látogatás segített az elhatározásban, amikor éppen az ifjúsági atlétikai Eb idején voltam itthon. A stadion és a verseny hangulata a régi, szinte elfelejtett időket ébresztette fel bennem, amikor én voltam lenn a pályán, és háborúztam a magasugróléccel.
Mint megannyi másik, Gere Olga pályafutása is egészen véletlenül indult. A nyurga, 13 éves kislány a Vasa Stajić Általános Iskolába járt, s tanára küldte el 1956 tavaszán a diákpályára, ahol az elemisták városbajnokságát tartották meg.
– Senkit sem ismertem ott, és rólam sem tudott senki, viszont 145 centiméterrel győztem. Érdekes, hogy senki sem hívott az atlétikai klubba, magam sem gondoltam arra, hogy atléta legyek, így igent mondtam testnevelő tanáromnak, Miša Novičićnak, aki kézilabdaedző is volt, s beálltam kapusnak. A következő tavaszig ott is maradtam, majd megint részt vettem a magasugró-bajnokságon. Megint győztem, de ekkor Đorđe Kolarski edző már az atlétikai klubba csalogatott, ahol Jovan Dragosavac edző vett át, és foglalkozott is velem teljes pályafutásom idején.
• Hogyan történt, hogy éppen a Horine-stílussal (az amerikai George Horine volt az első ember, aki átugrotta a 2 méteres magasságot, s a róla elnevezett stílust ő maga western rollnak hívta – a szerző megj.) ugrott, holott a hasmánt technika már rég ismert és népszerű volt?
– Erre én már nem tudok válaszolni. Arra emlékszem csupán, hogy amikor először ugrottam magasba, Horine-t ugrottam. Mivel a Vojvodinában gyorsan haladtam, és egyre csak javítgattam a csúcsom, az edző nem is próbálta meg, hogy átneveljen. Csak egy év edzés után már 155 centimétert ugrottam, ami mindössze négy centivel volt gyöngébb az akkori országos csúcsnál. Emlékszem viszont, hogy 1961-ben megpróbálkoztam a hasmánt stílussal, de nem nagyon ment.
• Az atlétikai pályán a romániai Balázs Jolán volt a nagy riválisa, de tudtommal barátnője is.
– Nem voltam én Balázs riválisa, csak mögötte az örökös második. Egyetlenegyszer nyertem Balkán-bajnokságot, csak azután, hogy Jolán véget vetett a pályafutásának. Igen, jóban voltunk, habár kicsit akadozott a társalgás, hisz ő szerbül nem tudott, én meg magyarul nem tanultam meg soha, holott apai ágon magyar lennék. Mindig volt azonban valaki, aki kicsit besegített. Balázs nagyon rendes volt, 1962-ben a belgrádi Eb-n ő is tanácsokkal segített, hogy felállhassak a dobogóra.
Gere Olga 1958-ban, csak 16 évesen már elutazhatott a stockholmi Eb-re, ahol 161 centiméteres országos csúccsal 8. lett.
– Rómában az olimpián 165 centivel 9. voltam, 1962-ben Belgrádban az Eb-n 176 centivel második lettem, ami a legnagyobb sikerem, 1964-ben a tokiói olimpián 171 centivel hetedik lettem, majd 1966-ban a budapesti Eb-n, újra 171 centivel, az ötödik helyen zártam egy rontás miatt, hisz 171-et ugrott a bronzérmes is. Utolsó jelentős érmem 1966-ban Dortmundban szereztem, ahol az első terematlétikai játékokon, a fedett pályás Eb-k elődjén, a második helyet szereztem meg.
• Az újvidéki Forumban, lapunk kiadóházában dolgozott 8 évet.
– Egy hónappal a belgrádi Eb után álltam munkába, kezdetben mint gépírónő a jogi osztályon, majd titkárnő is voltam. Több sportolónő dolgozott ott, a diszkoszvető Máté Júlia, a kosarazó Micsa Mária és Klír Mária… Szívesen emlékszem vissza azokra az évekre is.
• És Dél-Afrikában?
– Több mint 20 évig könyvelőként dolgoztam egy cipőgyárban. Akkor teljesen elszakadtam a sporttól, mert egyrészt a munkaidő nem engedte meg, hogy a sportra akár csak gondoljak is, másrészt ott az európai sporttal a lapok szinte nem is foglalkoztak, tv-adás pedig 1976-ig nem létezett. Mivel azonban újra itt vagyok a régi barátok között, majd pótolom a mulasztottakat.
