Ha jól számolom, annak már több mint tíz esztendeje, hogy az egyik itteni vezető rangú politikus azt kívánta újévre a népnek, hogy egy egészen unalmas országban éljen. Olyanban, ahol rend honol, nem történnek eget rengető botrányok és egyéb megrázkódtatások, ahol minden normális, ahogyan lennie is kell.
Nem tudom, milyen lenne ilyen országban élni, mert még nem volt rá alkalmam. Egyébként is nagyon kevés ilyen hely lehet a világon, Szerbia pedig nemcsak emberemlékezet, hanem örök idők óta nem tartozik közéjük. Az egyetlen, ami vigasztal, gondolom, ez is némi mentális erő és talán egészség bizonyítéka, bár egy jó adag indokolatlan optimizmusra, esetleg enyhébb naivitásra is utal, hogy nap mint nap meglepődök azon, mi minden történik körülöttünk, saját és mások életében, holott semmi sem meglepetés.
Bosszantott például a tavasszal a lokális olimpiai mozgalom vezetőinek hangzavara az állítólagos 100. szerb olimpiai éremről. Tisztában voltam vele, hogy mit és miért mondtak, de sehogyan sem vettem be, hogy bárkivel is el lehet hitetni, hogy azok a régi horvát és szlovén érmek egyik napról a másikra szerbek lettek, és a jövőben így kell őket dicsőíteni. Pedig lehet. A tv-műsort ugyan nem néztem, mert későn akadtam rá a teletexten, de így is felháborított. Ez volt a címe: „A szerb sport legendái: Miroslav Cerar”. Aki olimpiai bajnok szlovén tornász és ügyvéd volt. Ma ugyanolyan csendes nyugdíjas, mint egykor sportoló volt. Szerencsém volt, hogy nem kellett végigbosszankodnom a fél órát, mert biztosan megnéztem volna, ha időben tudom, hogy sugározzák.
A múltból örökbe fogadott külföldiekkel nem lehet sportot fejleszteni, és azokkal a közhelyekkel sem, amelyekkel az új miniszternő traktálja nap mint nap a médiát. Akció kell. Erre pedig van, aki hajlandó és hajlamos is. Például egy híres, bőségesen díjazott filmrendező, aki, szakmabelijeivel ellentétben, tenni akar a sportért, így elvállalta a honi síszövetség elnöki tisztjét. És ha nem tévedek, egy szomszédos entitásban ő az evezősszövetség elnöke. Ártani nem fog egyik poszton sem, segíteni pedig valóban segíthetne, ha…
Nos, az általa vezetett síszövetség, az elnök távollétében ugyan, a napokban a dél-szerbiai Vranjében tartott ülést. Hogy miért épp ott? Mert Besna kobila néven, ami egy közeli hegy és egy helyi közvállalat neve is, síklubot alapítottak, amely azon nyomban a szövetség teljes jogú tagja lett. Annak rendje és módja szerint elfogadták a tervet és a versenynaptárat is, amely alapján az új klub már a télen versenyt rendezhet az említett hegyen. És itt következik a „de”. A hegyen ugyanis nincs egyetlen rendezett sípálya sem. A vranjeieknek így nincs lehetőségük felállítani és működésbe helyezni azt a síliftet – drótkötélpályához hasonló, de a síelő nem ül, hanem vontatás közben siklik a havon –, amelyet a Kopaonikról szállítottak oda.
