A szerbiai, ha úgy tetszik, jugoszláv tekének több fénykora volt. Világbajnokokra emlékezünk, legendás játékosokra, legendás összeállításokra akár Topolya, Magyarkanizsa, Zenta vagy Szabadka kapcsán, de megemlíthetnénk akár Óbecsét és Törökbecsét is, mert van nekünk még egy Zavarkó Vilink, aki szerintem nem is tudja már a világbajnoki címei számát, annyi van. Emlékszünk még a Pionír híres női csapatára, a Kanizsa bajnokcsapatra és a Zentára is, amely évekig a férfi Szuperliga egyik meghatározó gárdája volt, a torontálvásárhelyiek Spartacusára vagy akár az utóbbi években a nagybecskereki Kristalra… Aztán tavaly egy csapásra megszűnt a bánátiak bajnokcsapata, mert szponzor sem maradt, csakúgy mint a Pionírnak évekkel ezelőtt.
Nyugodtan kijelenthető, hogy mélyrepülésben van a szerbiai női teke, sőt a sportág egésze is. Jó hírként azonban mindezek után foglalkozzunk egy kicsit azzal, hogy a Zenta csapata visszajutott a Szuperligába, amelynek a 2023/2024-es kiírása ma (szombaton) rajtol, a Tisza-partiak pedig a Savić Panić Marijana, Lecsei Svetlana, Tóth Szilvia, Sós Beáta, Skenderović Ivana, Bilić Sanela, Menyhárt Gabriella, Januskó Nikoletta felállásban Újvidéken kezdenek a Vojvodina ellen.
Ha végigpásztázzuk a kiírást, szembeötlő, hogy a tízes mezőnyben négy székvárosi csapat van, legmesszebb pedig Kragujevacra kell majd utazni. Essen néhány szó a férfi Szuperligáról is, amelyben meg három belgrádi csapat verseng, s immár olyan gárdák is kiharcolták a legmagasabb fokozatot, amelyek évekkel ezelőtt még az amatőr ligákban hősködtek, mint például a golubinci Jadran vagy a zombori Vihor. A versenykiírásokban pontosan le van fektetve, milyen költségeik vannak a kluboknak, s itt kell megemlíteni, hogy nem olcsóak a bírók, sőt vannak drákói büntetések is, egészen 40 ezer dinárig. És akkor még nem is említettük a részvételi díjat, az orvosi vizsgákat és azokat a technikai feltételeket, amelyeket nyilván egyre nehezebben teljesítenek az elavultabb pályák.
A Zenta csapata
Savić Panić Marijanát mindezekről kérdeztük, arról, vajon a régi-új rangfokozatra sikerült-e támogatót találni. „Mindig vannak olyan emberek, akik szánnak egy kicsit a tekére, hogy legalább a gyerekeket tudjuk versenyeztetni, de konkrét támogatónk továbbra sincs. Aztán volt két ígéretes kislányunk, de az egyik más sportágra váltott, a másik megbetegedett. Pedig legalább négy fiatal tehetségre lenne szükségünk, hogy folyamatos legyen az utánpótlás, mert a szövetség kötelez bennünket a fiatalok versenyeztetésére. Minden versenyt máshol rendeznek meg, s már az útiköltség nagy megterhelést jelent. Nem látok bele a klubunk költségvetésébe, mi csak elkapjuk a soron következő meccsre szükséges összeget, és annyi. A felszerelést pályázati pénzekből vettük. Pénz nincs, és csak a szívünk hajt bennünket, hogy tovább csináljuk, egymást motiváljuk. Egyáltalán nem volt célunk visszajutni a Szuperligába, hanem olyan jó légkör alakult ki, hogy éreztük, meg bírjuk csinálni. A Szuperligában sem sokkal több a költség, egyedül annyi, hogy három meccsel több van. A pályák viszont már jobbak, s ezen a téren is gondunk van, mert Zentán cserélni kellene a kidobódeszkákat. Ennek a nyár folyamán kellett volna megtörténnie, sajnos nem sikerült, de remélem, hogy az első meccsünkre már igen. Ezek a dolgok egyszerűen 4-5 évenként tönkremennek. Van itt szakszervezeti liga is, ahol sokan nem szakszerűen gurítanak, így ezek a drága felszerelések egyszerűen használhatatlanná válnak. Nagyon érdekes viszont látni, hogy Kovačica is feljutott. Abban a faluban két csapat is van, mert más sportág nincs, így rengeteg gyerekkel dolgoznak, mert a nagymama, az anyuka után a lány is tekézik. A környéken viszont rajtunk kívül még csak a topolyai Egység működik…”
Marijanát természetesen arról is megkérdeztem, mi lehet a cél a Szuperligában. „Nagyon remélem, hogy meg tudunk kapaszkodni. Légiós játékosokra nincs pénzünk, úgyhogy mindezt a mostani csapatnak kell kiharcolnia, de azért nagyon érezzük, hogy kellenének fiatalok.”
Felmerül a kérdés, vajon nem lehetne akár határon átnyúló pályázatokon részt venni. „Volt már ilyen, de arra valaki nagyon ráfázott, mert nem lett belőle végül semmi. Abból a szegedi pályát felújították, de a miénket nem, s azt sem tudom, mennyi pénzt kellett visszafizetni…”
Nem mertem többet faggatni Marijanát. Annyi maradt, hogy kívánjunk nekik egészséget és sok sikert az új idényben, kapaszkodjanak meg a legmagasabb rangban!
