Leszámítva a külön figyelemmel követett teniszeseményeket, 2023-ban nekem a budapesti atlétikai vb volt az év sporteseménye. Nem meglepetés, hisz az a sportág is a szívem csücske, az elsők egyike, amelyet nagyon régen, még a múlt század második felének első évtizede vége felé megismertem és visszavonhatatlanul megkedveltem.
A jó ég tudja, hogy hány száz atléta sorakozott fel az évek múlásával a kedvencek listáján, és nemcsak a nemzetközi élmezőny legjobbjainak és ígéretes tagjainak szorítottam, hanem mindig akadt közöttük hazai is, aki ez esetben lehetett jugoszláviai és magyarországi is, az utóbbi bő 30 évben pedig az előbbiek közé több utódállam atlétáit is befogadtam. Hogy ki volt az igazi kedvenc? Nagyon sokan voltak, hisz korosztályonként mindig akadt bőven, akinek a sikere az átlagosnál nagyobb melegséggel töltött el, mondjuk Valerij Brumel orosz magasugrótól kezdve, akinek a tökéletes hasmánti ugróstílusa nekem varázslatosnak és utánozhatatlannak tűnt, bármennyire is próbáltam autodidakta módon lemásolni. Ugyanebben a szakágban a csüggedhetetlen lelkületű Tamara Malešev, aki most nyugdíjas volt kollégáim lánya, és valamennyiüket jól ismerem.
Azután az amerikai 400-as Mike Larrabee, az olasz gátfutó Salvatore Morale, Sally Gunnell, a hihetetlen brit gátfutónő, a szabadkai születésű, de zentaivá lett Menyhárt Zsunyi Borbála, persze a Nagybecskerekről Újvidékre jött Ivana Španović, a bohóc Usain Bolt, a pehelykönnyű svéd rúdugró Armand Duplantis, a rijekai 800-as Luciano Sušanj, akinek volt tehetsége akár a világcsúcsra is, a legsokoldalúbb Carolina Klüft… és sorolhatnám még sokáig, míg el nem érkeznék a legutóbbi évtizedig, amikor először hallottam egy kishegyesi elemista lányról, aki a füles labdát a fiúknál is messzebbre tudta hajítani. Ilyesmit, azonnal tudtam, csak egy őstehetség tehet meg, akiből, ha a sportra irányítják, és a lehető legszínvonalasabban vezetik, vagy klasszis dobóatléta, vagy pedig gólgyáros kézilabdázónő lehet.
Nem titok, érvényesülésre a második a jobb, de azért nagyon sok verést kell kapni. Aki meccs után látott fürdőruhában egy kék-zöld-vörös-sárga-fekete foltos bőrű beállóst, tudja, hogy miről beszélek. Érthető tehát, hogy Világos Adriana esetében a legtetszetősebb dobószámért, a gerelyért szurkoltam.
Minden úgy indult és folyt, ahogyan kell is: korosztályos világcsúcsok, titulusok és aranyérmek, majd egy könnyed váltás a felnőttmezőnyre, azzal az ezüstöt érő nagy dobással a tavalyelőtti müncheni Eb-n. Azt hittem, 2023-ban megdobja az olimpiai normát, majd nem erőlteti tovább, hogy idén Párizsban a lehető legjobb legyen. De az év szerényebben, norma nélkül múlt el. Ki gondolta volna, hogy titkos, csak tüzetes vizsgálatokon felfedezett sérülés kínozta és hátráltatta. Csak remélni merem, hogy nem hagy nyomot, mert Adrianát idén Párizsban, másokkal együtt, a müncheni üzemmódban szeretném látni.
Nyitókép: Pixabay
