Szerbiában általában óriási felháborodást vált ki a politika belekeverése a sport ügyeibe. Persze csak akkor, ha a politikai vagy annak vélt akció bármilyen módon sérti az itteni sportolók érdekeit, ellenkező esetben, ha másokat károsítanak meg, akkor teljes az egyetértés abban, hogy a bírálat vagy a büntetés jogos. Mindez nem lenne gond, ha a fentiek csak a szurkolókra és a „pórnépre” korlátozódnának, viszont meglehetősen furcsa a vélemények kinyilvánításának ilyen kettőssége, amikor a politikai körök, a szakszövetségek, az edzők és szakértők, a média vagy éppenséggel maguk a sportolók szólnak hozzá.
Legyen itt most mellékes, hogy általában nem a politika avatkozik a sportba, hanem a sport a politikába. Például a politikusok nem tartanak igényt a nevükkel ellátott válogatott- vagy klubmezekre, serlegekre és érmekre, amelyeket időnként ajándékba kapnak, hanem a szövetségek, a klubok és a sportolók tartják fontosnak, hogy ily módon mondjanak köszönetet az állami támogatásért, és egyben jelezzék, hogy az anyagiakra a jövőben is számítanak, hiszen nem sajnálják a fáradságot és verejtéket, amit névlegesen az ország hírnevéért és a nép öröméért áldoznak fel. A politikus ilyenkor hülye lenne nem elfogadni a reklámot, aminek érdekében nagyobbára semmit sem tett.
Emlékezünk még Novak Đoković ausztráliai esetére, amikor az itteni közvélemény elvitatta a távoli ország jogát, hogy törvényeit a saját területén érvényesítse, amikor viszont ide nem engedtek beutazni külföldi sportolókat, abban senki nem látott semmi kivetnivalót.
Nincs megértés az ukrán teniszezők iránt sem, amikor nem hajlandók kezet fogni az orosz vagy a fehérorosz ellenfelekkel. Ilyenkor az a magyarázat, hogy nem a sportolókat kell hibáztatni a háborúért. Nagyobbára ez az igazság, de hogyan lehet megérteni akkor azokat az eseteket, amikor a szerbiai sportolóknak megtiltják, hogy a koszovóiakkal mérjék össze erejüket. Azok is ugyanúgy sportolók, mint az oroszok, őket sem kellene hibáztatni a múlt politikai vonatkozású történéseiért.
Meglehetősen bután hangzik továbbá a magyarázkodás, amikor az itteni csapatok vagy válogatottak nem állnak ki az egykori országrész nemzetközileg elfogadott és szabályos versenyzési jogú sportolói ellen. A múlt héten egy balkáni fokozatú ifjúsági röplabdatornán ugyanis kilenc szerbiai játékos hirtelen megbetegedése volt a visszalépésre felhozott ok, és senki sem zavartatta magát, hogy mindenki tudta, ez nem igaz. Nem lehetne mégis kiállni, meccsek után megtagadni a kéznyújtást, és így legalább az ifi korosztályos sportolóktól nem megvonni a nemzetközi versenyzés kiérdemelt jogát és lehetőségét?
