A közösségi hálózatokon megjelenő kommentek 99,99 százaléka nem érdemli meg a figyelmet, hisz ezeket a kérdéskörben nem kompetens emberek teszik közzé. Véleményük fabatkát sem ér, hisz sem szakmai, sem egyéb képzettségük nincs a véleménynyilvánítás minőségéhez, és általában a mondanivalójukat az élettapasztalati ismeretek sem támasztják alá. A múlt hétvégén összeolvasottak közül – mivel a szerbiai média a végsőkig kesztyűs kézzel bánt a kraljevói Davis-kupa-mérkőzés szereplőivel, de a sorok között azért ki tudtam hámozni a lényeget – mindössze két rövid mondatot tudok elfogadni.
Nem érdekel, hogy Viktor Troicki marad-e a kapitány, róla megvolt az azóta is változatlan véleményem, amikor a posztra került, mert úgy tartom, hogy jelen pillanatban nagyon nehezen lehetne olyan egyént találni, aki a munkakört a válogatott s bővebben a hazai tenisz legjobb érdekében el tudná látni. Nem a szakmai rátermettség hiánya miatt, hanem mert olyanok az áramlatok, hogy az érdemes és minőségi munka lehetetlen.
A lényeg az, amit látni lehetett, amit szavak nélkül sem lehet elhallgatni, s ahogyan a szépérzékkel megáldottak reagáltak. Az első mondat így hangzik: Amikor Novak Đoković befejezi a pályafutását, a szerbiai tenisz egyik napról a másikra megszűnik létezni. A másik: Ha Györe helyében lennék, soha többé nem fogadnám el a kapitány meghívását.
Az első véleményt nyilván nem kell szó szerint érteni. Tenisz lesz, bármi is történik, csakhogy Szerbiában többé nem sorolják a sikersportok közé. Nem lesznek nemzetközi rangú eredmények, a klubok aktív tagsága megcsappan, és azok visszatérnek a régi időkre, amikor például az újvidéki Vojvodina is csak szabadidő-sportolók gyülekezete volt, amiért Szeles Mónika a 80-as évek derekán, már korosztályos világbajnokként, nem kaphatott napi egy óránál több edzésidőt, hisz a pályákat már kiadták a fizetővendégeknek. A kluboknak ez eszményi állapot, minimális befektetéssel maximális a haszon, és nem kell törődni a túlbuzgó szülőkkel, akik tehetségesnek vélt csemetéjük érdekében semmitől sem riadnak vissza.
Szerbia tulajdonképpen már egy ideje harmadrendű teniszhatalom. A veterán Đoković mögött nem tolakodnak a klasszisok, nincs semmiféle rendszer az esetleg felbukkanó tehetségek felkarolására és kivezetésére, nincs komoly részvétel a nemzetközi naptárban sem, és a korosztályos mezőnyben is egyre érezhetőbb a lemaradás.
A ranglistán még magas helyezésűnek mondható játékosok esetében sincs komoly háttér. Azok vagy sérülékeny veteránok, mint Lajović és Krajinović, vagy már fiatalon is az élsport megkövetelte egészségi ellátás hiányában gyakori játékszünetekre kényszerítettek, mint Györe és Međedović, vagy pedig a testalkat miatt eleve korlátozott szintre ítéltek, mint Kecmanović. Mindezek mögött óriási az űr, már alig akad játékos, aki a challengereken vagy a futures tornákon szerepelhetne.
(Folytatása következik)
