Bázisok

Soha nem értettem egészen, az önkormányzatok miért dicsekednek azzal, ha történetesen kiépül néhány száz méter aszfalt az elhanyagolt utcákban, ha épp bemeszelnek egy lepukkant középületet, vagy éppen megjavítanak egy olyan bekötőutat, ahol már a gépkocsik tengelye törik. Mindig azt gondoltam, a polgárok azért fizetnek adót, hogy az ilyen dolgokat megoldják szép rendjén, mert hát a döntéshozóknak mi más dolguk lenne, mint hogy szépítsék, újítsák, rendbe tegyék a településüket.

A különféle választások közeledtével aztán felgyorsulnak az események, hirtelen minden utca fel van túrva, betemetik az évekig éktelenkedő lyukakat az utakon, a kórházak kapnak egy mentőkocsit, az iskolák pedig új felszereléssel gazdagodnak, időnként kullancsirtás is van, s néha még egy-egy teherautónyi homok is megérkezik a helyi strandra.

ÍGÉRETEK...
Az ígéretek skálája azonban ennél sokkal szélesebb. Tengernyi dolgot harangoznak be, aztán a nagy(obb) beruházásokra csak várhat az ember, csakúgy mint az önkormányzatok a beígért pénzekre Belgrádból, Budapestről vagy jobb esetben más országból is, esetleg az EU-ból. Nem lenne itt elég hely arra, miket hallottunk már az utóbbi évtizedekben, de a sportot kedvelő emberek örömmel konstatálták, hogy a fent említett dolgok mellett a mostani önkormányzati kampányban a sport is kapott helyet. Nem lehet minden községet felsorolni, hol mit akarnak majd megvalósítani, így csak szűkebb pátriánkra összpontosítanék, ezen belül is Zentára, ahol a Szerbiai Atlétikai Szövetség igazgatójának vezetésével idelátogatott küldöttség jövőre új atlétikapályát ígért, felvetődött ismét a vízilabda- és úszóakadémia létesítése, a Szép utcában felújítják a kosárlabdapályát, és leporolták azt a tervet is, amely tófürdőt álmodott meg a medencék mellett.

Zenta a XIX. század második felétől közismerten sportszerető város volt, számos klubban folyt a nevelés, és folyik még ma is, versenyzés tekintetében pedig messze a környék legkiemelkedőbb közege, hiszen megannyi sportágban adtunk és adunk olimpiai érmeseket, világbajnokokat, Európa-bajnokokat, s úgy áll, hogy hamarosan Párizsban is legalább két olimpikonunk lesz.

CSAKHOGY...
Csakhogy nagy a baj, nagyobb, mint azt sokan gondolnák. A sportba – a sportcsarnokon kívül – évtizedekig egyetlen fityinget sem ruházott be a város, és létesítményeink olyan siralmas állapotba kerültek, aminek rendbetételéhez több kell immár, mint a puszta ígéret. Említettük az atlétikapályát, amely Jugoszláviában másodikként kapott tartánborítást, s azóta csak foltozgatni próbálták, mára pedig teljesen használhatatlanná vált, versenyzésre nem alkalmas. A bölcs városrendezés következtében a teniszpályák a talajvízzel (és még sok minden mással) küszködnek, szerencsére nyertek egy IPA-pályázaton, és a több százezres (euróban!) beruházás kivitelezése talán hamarosan megkezdődik. Itt van a tekepálya is, amelynek pályáit bizonyos időnként újra kell húzni, ám a hetekkel ezelőtt a 135 éves fennállása alkalmából jubiláló klub elnapolta az ünnepséget, mert anyagiak hiányában teljesen bizonytalan, hogy csapatai – köztük a Szuperligában szereplő női csapat – egyáltalán el tudnak-e őszre indulni a bajnokságban. S végül említsük meg azt, ahol talán a legnagyobb a baj: Zentán 1930-ban alapították meg a vízilabda- és úszóklubot, ha minden igaz, Zombor után a másodikként az országban.

Az viszont, hogy ezek az egyesületek versenyzéssel ünneplik-e majd meg a centenáriumot, szintén teljesen bizonytalan. A mi időnkben napi több edzést kellett tartani a medencékben, mert egyszerűen nem fért el a sok kölyök, még 25 évvel ezelőtt is zsongás volt lent. Nem néztük, milyenek a feltételek, hanem a vízbe ugrottunk, s naponta edzettünk. Mert bizony a pólós medencéhez 1951-es megépülése óta sokak tudomása szerint azóta senki nem nyúlt, s évekkel ezelőtt az aggódó (és facebookozó) szülők nyomására a túlbuzgó alpolgármester be is tiltotta a használatát, de az nem jutott eszébe, hogy esetleg megkezdődjön egy komolyabb lobbizás egy újnak az érdekében, mert a mostanival már nem lehet mit kezdeni. Úgy hát saját felelősségre használják azt a polósok és az úszók, mármint az a néhány, aki még hajlandó ilyen feltételek között edzegetni. S itt tényleg néhány gyerekről beszélünk, mert például a még nem is olyan régen válogatott zentai vízilabdás kolléganőmmel nem tudtunk harminc magyar ajkú vízilabdást összeszámolni az országban, mármint olyanokat, akik valamilyen csapatszinten versenyeznek is, mert ugyebár a hétévesek még azért nem számítanak nagy pólósoknak. Aztán továbbgondoltuk a dolgot, hasonló a helyzet az úszóknál is, de nem lehet sokkal jobb például az asztaliteniszezőknél sem, akiket azért említünk, mert e sportágban meg Csókára ígértek akadémiát.

Hogy hová tűntek el a vajdasági magyar gyerekek a sportból, az egy igen komoly és átfogó elemzés, tanulmány tárgya lehet, de csak csendben említem meg, hogy annak idején az MNT első elnökénél már rákérdeztem arra, mikor lesz a tanácsnak sportstratégiája.

MEGTARTÓ ERŐ
Nyilván a sport nem az MNT elsődleges feladata, de véleményünk szerint az egészséges gyermekeink érdekében igenis foglalkozni kellene vele, ahogyan azt teszik igen komolyan Magyarországon. Mert bizony megváltozott a világ: az, ami 50-60 évvel ezelőtt még elég volt a fiataloknak, most már nem. Ha nincsenek emberhez méltó körülmények, nincsenek sportoló gyerekek sem, s főleg nem versenysportban, mert a mostani fiataloknál háttérbe szorult a sportolás, minden más fontosabb, s azok közül, akik még eljárnak edzeni, sokan már nem akarnak versenyezni. Nagy szerepük lenne a szülőknek is. Régebben nem nagyon volt apelláta, hogy kell-e sportolni, most meg olyat is hallottunk, hogy a szülő hazudozik az edzőnek, mennyire beteg a gyereke, aztán két óra múlva meg a közösségi háló tanúsága szerint ezerrel bulizik a csemete. Arról is tanulmányt kellene készíteni, vagy széles körű felmérést végezni, vajon mit szeretnének a mostani fiatalok. Nem biztos, hogy a többéves kínokkal járó élsportot, mert egyre jobban dívik a fitnesz minden formája, s nem az a fontos, hogy eredményt érjünk el, hanem hogy jól nézzünk ki a strandon.

Ha ezt kitaláljuk, és úgy döntünk, szükségünk van még a versenysportra, úgy nyilván a fenti tények fényében nem kimondottan akadémiákra lenne szükség, mert valljuk be, azokhoz egyszerűen nincs már kapacitásunk, nincs elég gyerek, nincs elég szakember, és nincs elég pénz az ilyen létesítmények fenntartására. Ha ezek az intézmények a manapság oly sokat emlegetett megtartó szerepet képeznék, hát ugyanilyen itthon tartó erő lenne egy-egy sportpálya, medence felújítása vagy megépítése, mert most ott tartunk, hogy nemhogy egy akadémiára való gyerekünk nincs, hanem egy csapatra való sem, a községek által kiutalt sporttámogatások értékét meg megette a cica, mert valahogy sehogyan sem akkora az infláció, mint ahogy azt a politikum hangoztatja. A teljes elhanyagolás miatt tehát újjá kell éleszteni a bázisokat, s ha az sikerül, a jövőben esetlegesen egy akadémiáról is lehet beszélni.

Mindent összevetve, nagyon sok a dolog, hogy a legnagyobb hagyományokkal rendelkező sportegyesületeinket megmentsük, s újra eldicsekedhessünk azzal, milyen egészséges nemzet a magyar. S itt nem kozmetikázásról, hanem komoly beruházásokról beszélek, meg olyan stratégiáról, amely az iskolából a sportklubokba irányítja a lurkókat.
Ellenkező esetben 2030-ban, a 100. évfordulón már csak szép emléke marad például Zentán a vízilabdának és az úszásnak.