Bevallom, erősen fejbe kólintott Laták István halálhíre. Nem mindegy, ha bő 30 éven át valakivel egy csónakban evezel, és ő nincs többé. Előbb tárt karokkal fogadod, és segítesz neki, hogy minél előbb feltalálja magát a szakmában, hogy később már ügyes és belevaló munkatársaddá váljon, amikor te főnök lettél, később pedig, amikor lassan a nyugdíj felé tekingetsz, ő legyen a szerkesztőd, és az egész három évtized alatt, habár hangosan ez soha nem lett kimondva, voltaképpen mindketten arra törekedtetek, hogy nyújtsatok egy keveset az egyre fogyatkozó vajdasági magyar médiafogyasztónak.
Végül is soha nem tudhatod, hogy sikerült-e. És nem is fontos tudni. Ha becsületesen, tiszta szívből tetted, megérte. Nem szükséges hozzá az elismerés, sem a díjak, azoknak a magyarázata különben is eléggé hamis, legalábbis kicsit szépítő, és nagyon hasonlít a nekrológra. Az idő pedig múlik rendületlenül. Például az előbb említett 30 év úgy elrohant, mintha csak legfeljebb néhány hét lett volna. Egyre ritkábban mondod ki megrezzenés nélkül, hogy majd holnap, majd tavaszra… Némi rettegés fog el, mert a holnap nagyon távolinak és rettenetesen bizonytalannak hangzik. Akaratlanul is belecseng: „Megérem-e én azt?”
Ha igen, akkor már meglehetősen nagy és szép kerek számokat írok. Még pár óra, és belépek a 75. életévembe, közben a lapnál, a slapajtól (nem tudom, vajon így hívják-e még az újoncokat, a kezdőket a szakmában, ahol ez volt a használatban levő sok német kifejezés egyike) a nyugdíjaskori munkáig terjedően, áprilisban betöltöm az ötvenet.
Ez a kettő is nagyon gyorsan elszállt. Szó szerint mintha tegnap lett volna, hogy 1975 tavaszán az akkori sportfőnök, Lépes László rám szólt, holott akkor még kötelességem sem volt bejárni: „Hol vagy? A főszerkesztő látni akar!” Hétfő volt, órákra mentem az egyetemre, de volt még időm beugrani a deszkbe, hogy újságot olvassak, mert akkortájt saját pénzem nem lett volna rá. Nem gondoltam, hogy bárki is észrevette, hogy az előző két napon, Kubát János javaslatára, Zimonyból tudósítottam az országos asztalitenisz-bajnokságról, és a teljes nevem először a vasárnapi számban, másodszor pedig a Sportvilágban láttam viszont. Arra számítottam, hogy Kubát majd mond néhány szót, és megmaradok főiskolás és a szerkesztőségbe újságolvasásra bejáró. Húsz perccel később már asztalom és írógépem volt. Mintha bekapcsolt volna akkor egy stopperóra, amely egyre csak ketyeg, rá sem hederítve, hogy időközben mi minden történt, és már az 50. évnél tart. Csak egy kis szerencse kellett, ami sajnos nem adatott meg mindenkinek, hogy ezt megélje az ember.
Nyitókép: Legendák egy asztalnál: Csordás Árpád, Laták István és Táborosi László
