Zoltán

Zoli bátyám,
Mindenekelőtt hadd mondjam el, örökös hálával tartozom, hogy a véletlenségek egy általad elindított sorozata befejeztével én is tagja lehettem annak a fantasztikus társaságnak, amelyet nemcsak mi, hanem haverjaink, ismerőseink és a kívülállók sokasága is nemes egyszerűséggel – ha nem is a világ, de – környezetünk minden idők legjobb sportrovatának nevezett, annak a finom gépezetnek, melynek te már akkor fontos fogaskereke voltál.

A fentiben a hangsúly nem a hálámon, hanem a legjobb sportrovaton van. Mi még ugyanis, talán nem túlzok, ha azt mondom, ahhoz a ritka fajtához tartoztunk, amely mára már majdnem teljesen kiveszett, és amelyet nemcsak a szerkesztőségi deszk utánozhatatlan hangulata és a nyomdafesték szaga bódított el örökre, hanem az ellenállhatatlan kényszer is, hogy az olvasónak minél többet, pontosabbat és olvashatóbbat tegyünk az asztalára, közben még a kíváncsiság örömével és a festéktől kicsit megfeketedett ujjakkal lapoztuk fel esténként a másnapi lapot, hogy viszontlássuk benne a nevünket és igyekezetünk számunkra oly kedves termékét.
Tudom, neked azon az 50 évvel ezelőtti tavaszi napon csak egy tekeeredmény kellett, hogy a rovatod azzal teljes legyen, tudtad, hogy nekem meglesz, és kérted, hogy hozzam be a szerkesztőségbe. Amikor aztán beléptem oda, ugyanaz történt, mint korábban veled és másokkal is. Egyvalaki odahívott vagy tanácsolt, másvalaki pedig rövidesen ott marasztalt örökre.

Abban a csapatban valamennyien különlegesek voltatok, te pedig elsősorban a hihetetlen munkabírásoddal és a legapróbb részletekre való odafigyeléssel tűntél ki, meg persze azzal, hogy kivételes szeretettel ápoltad a vajdaságiak és ezáltal olvasóink körében is annyira népszerű, a nemzetközi porondon pedig kimondottan sikeres, a többi médiumban mégis alig emlegetett birkózás és teke ügyét.
Méltó módon képviselted minden alkalommal a lap és a rovat ügyét, és növelni tudtad a csapatunk tekintélyét, hisz mindenütt szívesen látott, ahogyan a vendéglős legenda Kántor Lajos nevezett bennünket, hírlapíró urak voltuk.

Zoltány fiú, a hihetetlen humoráról ismert kollégánk, Albrecht János előszeretettel becézett így, nyugodjál békében, annak tudatában, ha az egyáltalán lehetséges lenne, hogy nevedet örökre beírattad a vajdasági és egyetemes magyar sportújságírás képzeletbeli aranykönyvébe, korábban távozott, hasonlóan legendás munkatársaink, Lépes László, Albrecht, Gy. Nagy József, Kubát János és Árok Ferenc mellé.
(Elhangzott Szántó Zoltán búcsúztatásán)