Pénteken ünnepelte 70. születésnapját Faragó Tamás olimpiai bajnok vízilabdázó, edző, a nemzet sportolója, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar vízilabdasportjának egyik legnagyobb egyénisége.
1952-ben Budapesten született. 1965-ben a BVSC-ben kezdett vízilabdázni, majd 1970-től a Vasas csapatában aratta legnagyobb hazai sikereit, kilenc alkalommal segítette bajnoki címhez a piros-kékeket, ezenkívül négyszeres magyarkupa-győztes (1971, 1981, 1983, 1984), kétszeres BEK-győztes (1979, 1984). 1971-ben ifjúsági Európa-bajnok lett.
1970-ben, 18 évesen mutatkozott be a felnőttválogatottban, ahol 1985-ig 258 mérkőzésen játszott. Háromszor állhatott fel a dobogóra olimpián. Az 1976-os montreali olimpián arany-, 1972-ben Münchenben ezüst-, valamint 1980-ban Moszkvában bronzérmet szerzett. „Tonó” volt az 1976-os montreali olimpiai siker fő részese, 22 góllal lett a torna gólkirálya. Az olaszok elleni döntő győzelem hőse, mesternégyese körülbelül akkora szenzáció volt, mint Puskás Öcsi négy gólja az 1960-as glasgow-i BEK-döntőben. 1973-ban Belgrádban világbajnok lett, mellette kétszer lett Európa legjobbja (1974, 1977) a nemzeti csapattal, ezenkívül kétszeres világbajnoki 2. helyezett (1975, 1978) és Európa-bajnoki 2. helyezett (1970).
Pályája csúcsán a világ legjobb pólósaként tartották számon. Fizikai adottságai kiváló technikával párosultak, bámulatos támadó- és lövőtudásáról volt ismert. 1980-ban elvégezte az állatorvos-tudományi egyetemet, majd 1981-ben a Testnevelési Főiskolán vízilabdaedzői oklevelet szerzett. 2003-tól mesteredző. 1984-től a német Düsseldorf, majd 1987-től az olasz Arenazno csapatánál játszott, ahol játékosedzőként olaszkupa-győztes (1988) és KEK-győztes (1988) is volt.
Az aktív sportolástól 1989-ben vonult vissza, ekkor kezdődött edzői pályafutása, amikor elvállalta az OSC vezetőedzői posztját, később pedig a BVSC férficsapatának edzője volt. Ebben az időszakban a juniorválogatott szövetségi kapitányaként is tevékenykedett. 1992-től ismét Olaszországban a Florentia vezetőedzője lett. 1993-ban visszatért Magyarországra, és Csapó Gáborral vízilabda-iskolát nyitott, egyúttal a magyar ifjúsági válogatott edzője lett, amellyel 1995-ben világbajnokságot is nyert.
2000 és 2005 között a női válogatott szövetségi kapitánya volt. Vezetése alatt a válogatott 2001-ben Európa-bajnok és világbajnoki ezüstérmes, 2002-ben világkupagyőztes, 2003-ban Európa-bajnoki 2. helyezett, 2004-ben a világliga 2. helyezettje lett, majd 2005-ben Montrealban a világbajnokság megnyerésére vezette a csapatot. Ezt követően – családi okokra, a hármas ikreivel való fokozottabb törődésre való hivatkozással – lemondott a kapitányi tisztségről.
Sportolói és edzői pályafutása alatt számos kitüntetésben részesült. 1975-ben és 1976-ban is az év magyar vízilabdázója volt. A Swimming and Water Polo magazin 1982-ben megválasztotta minden idők legjobb vízilabdázójának. 1993-tól tagja a vízi sportok hírességeit tömörítő Hall of Fame-nek. 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2002-ben Miniszteri Elismerő Oklevéllel, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2000-ben beválasztották az évszázad magyar vízilabda-válogatottjába, 2003-ban tagja lett a Minden Idők Legjobb Magyar Sportolói Egyesületének, a Halhatatlanok Klubjának. 2005-ben megválasztották az év szövetségi kapitányának. 2020-ban a nemzet sportolói közé választották.
1989 óta a Magyar Vízilabda-szövetség elnökségi tagja. A mai napig aktívan dolgozik a vízilabdasport utánpótlásában, sőt oktatóvideó-sorozatot is közzétett az interneten.
