Ami kapásból, mindenkor eszembe jut erről – az immár 25 éve zajlott – centenáriumi olimpiáról, az egy mái napig megmagyarázhatatlan, rejtélyes eset, amely még útban odafelé történt. Napokkal az indulás előtt – minden ok és előzmény nélkül – egy rögeszmeszerű álmom, vízióm támadt; összefutok majd Ron Zwerverrel, a holland röplabdacsapat kiválóságával. Hogy miért épp vele és egyáltalán minek?!
Talány volt és maradt. Nos, az amszterdami repülőtéren, ahol az atlantai járatra vártam – minő ómen! –, feltűnt a holland válogatott színe-java. Csak éppen Ront nem láttam sehol, de csapattársai megnyugtattak, itt van ő is, csak cselleng még valahol. A KLM 747-es fedélzetén aztán majd leesett az állam, amikor a mellettem lévő székbe éppen Zwerver huppant bele. Amikor sikerült kissé felocsúdnom ámulatomból, maradéktalanul elő is adtam neki e meghökkentő „koincidencia” történetét, aztán – minthogy beszélgetésünk egy része érthetően interjúvá „fajult” – félig viccesen ő is egy álomszerű sejtésének adott hangot, mondván, úgy érzi, most arany lesz. És lőn: a barcelonai ötkarikáson szerzett ezüstöt aranyra váltották.
A játékokon aztán annyi minden történt még, hogy abból csak morzsányit kiragadni is könyvnyi helyet emésztene fel. Mégis, néhány röpke emlékkép. Mondjuk, amint Michael Johnson a spéci, számára gyártott aranyozott futócipőben, a 400 méteren aratott diadala után 200-on, amelynek elődöntőjében megdöntötte Pietro Mennea 17 éves csúcsát, 19,32 másodperces rekordot statuált. Nem dobni való emlék aztán a tartántól akkor búcsúzó Carl Lewisszal való személyes találkozás sem, amit csak extrán fűszerezett annak ténye, hogy 35 évesen kilencedik olimpiai aranyát – távolugrásban a negyediket – szerezte meg. De ott volt mondjuk Andre Agassi is, akinek sikerült begyűjtenie a Golden Slamet (a négy Grand Slam plusz az olimpiai tornagyőzelem), amivel előtte csak későbbi felesége, Steffi Graf büszkélkedhetett.
Apropó Agassi! Képzeljék el a helyzetet, amikor Agassi, Pete Sampras, Jim Courier, Lindsay Davenport, Mary Joe Fernández, Gigi Fernández, Chanda Rubin ül egyazon asztalnál, és bármelyikük szabadon faggatható. Nos, egy ilyen, sportújságírói álomnak is beillő alkalmat sikerült veszni hagynom az amerikai teniszcsapat sajtóértekezletén. Szándékos volt. Akkor ott egyszerűen nem ők érdekeltek. Meghibbantam volna?! Hm…
Amikor elérkezett az újságírói kérdések ideje, annak rendje s módja szerint bemutatkoztam, majd illedelmesen exkuzáltam magam, amiért rövidesen számukra ismeretlen nyelvre váltok… aztán magyarul folytattam, a közöttük ülő, akkor már amerikai színekben versenyző Szeles Mónikához intézve szavaim. A teremben, némi tanácstalanságról árulkodó mormogást leszámítva, nem történt semmi. Mónikát sok éve nem láttam, legutóbb talán itt, a Magyar Szó olvasótermében csevegtünk némicskét, ahová – mivel apja, Károly akkoriban még karikaturistánk volt – olykor házi feladatát vonult be megcsinálni. Jó volt hát a pocsolyán túl újra találkozni. Sebtiben egy magántalálkát is megbeszéltünk… majd kint, a Stone Mountain pályáin, amikor edzése lesz.
Ott aztán Karcsival és Esztivel is egymásba borultunk. Szinte többet faggattak engem a „mi újság otthon”-nal, mint én őket. Karcsi már túlesett a gyomorműtéten. Jó bőrben és hangulatban volt. És változatlanul egy nyúzott trikóban és egy 5 dolláros szandálban. Sehogyan sem tudta megszokni, hogy milliomos. Akkor sem, később sem…
