Az ezredforduló táján (a pontos év nem fontos, hisz az utóbbi 50-55 esztendőben sem történt volna másként) egy névtelen körkérdésben a sportolók több mint 80 százaléka azt válaszolta, hogy gondolkozás nélkül a dopping mellett döntene, ha a tiltott szer szavatolná az aranyérmet.
Amíg az átlagember erre azt mondaná, nagy szám ez, a cinikus hozzátenné, hogy a többi 20 százalék csak félelemből vagy óvatosságból válaszolt a fentivel ellentétes módon, gondolván, hogy a körkérdés talán mégsem teljesen névtelen, és az őszintesége akár a vesztét, álmainak örök időkre való lerombolását is okozhatja.
Az aranyérem önmagában véve nem nagy érték, sokkal fontosabb, ami az olimpiai bajnoksággal jár, hisz a sportoló egy ilyen bravúrral egész további életének biztonságát megalapozhatja.
Mi sem természetesebb, az olimpiai játékokat nem a sportolók élete anyagi megalapozásának céljából rendezik. Kezdettől fogva – gondolva itt az újkori olimpiákra – nagy üzlet volt az egész. Már a legelső majdnem elmaradt a pénzhiány miatt, a másodikat pedig a világkiállítás kísérő rendezvényeként tartották meg…
Az idő folyamán a pénz egyre nagyobb szerepet kapott, és nemcsak a sportolók mint nélkülözhetetlen résztvevők látták meg az alkalmat a saját hasznukra, hanem a politika is. Az olimpia így puszta számításból egy gigantikus rendezvénnyé nőtt, amelyet egy város a saját erejéből már sehogyan sem tud vállalni, az ország anyagi forrásainak teljes összefogására van szükség, ami leggyakrabban ahhoz vezet, hogy mindenki jól jár, kivéve a rendező országot, amely azután évekig megsínyli a veszteséget.
Ha félretesszük az anyagi gondokat, marad a tény, hogy a nyári olimpiai játékok az emberiség legnagyobb és legnagyszerűbb ünnepe. Olyan élmény, amellyel semmi más nem mérhető. Ha valaki, bármilyen minősítésben, csak egyszer is közvetlen szereplője lehetett, csakis szándékos rosszindulattal állíthatná az ellenkezőjét.
Azt, hogy a sportolóknak és maguknak a szervezőknek mit jelent, már letárgyaltuk, és hogy milyen nagy és felejthetetlen élmény egy onnan tudósító újságírónak, azt fenntartás nélkül elhihetik nekem is, akinek alkalma volt belekóstolni az egészbe.
Tizenhat nap őrült tempó, rohanás az egyik helyszínről a másikra, és a kimerültség miatt bizonyosan álom nélküli az alvás. Ám a másik oldalon találkozás a világ legkiválóbb sportolóval, a lehető legszínvonalasabb meccsek és viadalok élőben való átélése, millió apró élmény, amelyek azután az élet évtizedeit gazdagítják.
Az idén, holott éppen műsoron lenne, nem lesz olimpia. A sportolók százainak talán az utolsó alkalom futott el, hogy életük célját megvalósítsák. Ki tudja, mennyien jutnak ezért anyagi csődbe vagy annak a szélére, világszerte pedig milliók maradnak le a fantasztikus élményről.
Mindezen túl, a sportimádó Hemingwayt idézve, az éppen folyó nehéz napjaink harangjai nem az olimpiák és a sportolók jövőjéért szólnak. Hogy milyen mértékben és milyen kilátásokkal, azt még nem tudhatjuk, de valamennyiünkért.
