Gergely Gáborral és Klampár Tiborral a 90-es évek második felében ismerkedtem meg. Gábor akkor még a Mai Napnál bontogatta újságírói szárnyait, Tibor pedig az újvidéki Vojvodina Szálló halljában játszott egy bemutató meccset az akkoriban feltörekvő „csikóval”, a székvárosi Slobodan Grujićtyal. Interjút készítettem akkor velük, amit december 20-án akartam megismételni Budapesten, ahol a Körcsarnokban gálát rendeztek annak a tiszteletére, hogy az utolsó magyar aranycsapat 35 éve nyert világbajnokságot.
Az interjú sikerült, s külön büszke vagyok arra, hogy a világbajnokok még emlékeztek az első beszélgetésünkre.
• Gábor, kollégák vagyunk még?
– Hogyne! Méghozzá annyira kollégák, hogy most már nemcsak írok, hanem televíziózok is, hiszen a magyar Sport TV-ben kezdtem, most meg már hatodik éve az Újpesti TV-nek vagyok a sportszerkesztője, riportere.
• Fantasztikus volt a Körcsarnokban a hangulat. Meglepetés volt ez a számotokra, hogy még mindig megtöltötök egy csarnokot?
Gábor: – Álszerénytelenség lenne azt mondani. Szerintem nem meglepetés, mert erre a hármasra még ma is bejönnek az emberek, s ráadásul olyan sztárokat sikerült megnyerni az ügy érdekében, hogy ha nagyobb lett volna a sportcsarnok, az is megtelt volna.
Tibor: – Nagyon örülök, megtisztelő az egész. Jó volt ez a rendezvény.
• Gábor, mennyire szakadtál el a pingpongtól?
– Napi szinten foglalkozok a pingponggal, mert van egy Gergely Gábor Asztalitenisz-akadémiám, ahol nem versenyzőket nevelünk, hanem a gyerekekkel szeretném megszerettetni a sportot. Abszolút kezdőknek adok ütőt a kezébe.
• Tibor, azon az emlékezetes újvidéki bemutató mérkőzésen még topformában voltál, bár látszott, az egyezség az volt, hogy Grujićnak kell nyernie. Azóta mennyit játszol?
– Negyvenvalahány évesen ott még frissebb voltam, azóta pedig kevesebbet. 62 éves vagyok, de hetente azért még edzek háromszor-négyszer, de nem túl sokat, úgy egy-egy órát.
• Az asztalitenisz a kiemelt sportágak közé került Magyarországon, s ezáltal jóval több pénzhez jutott a sportág. A deklarált cél az, hogy a most meglévő 4500 regisztrált játékos száma 8000-re nőjön. Szerintetek kivitelezhető ez Magyarországon?
Gábor: – Azt gondolom, hogy igen, mivel láttuk azt, hogy csak erre az eseményre mennyi ember jött ki, és hogy működik az egész. Amennyiben ilyen példaképek vannak, mint mi – és még vagyunk egy pár évig! –, és tudunk ilyen szép bemutatókat tartani, akkor van rá esély.
Tibor: – Remélem, hogy többen pingpongoznak majd, és fejlődik a sportág. Kínát nehéz lesz utolérni, mert nagyon elmentek a többiektől, és szerintem 10 év alatt nem lehet behozni ekkora lemaradást.
• Gábor, van-e esély arra, hogy létrejöjjön egy újabb európai, akár magyar aranycsapat?
– Európában ez valóban a munka kérdése. Időpontot ne kérdezz, de úgy válaszolnék, remélem, még megérem!
• Abban az időben nektek is csak a rengeteg munkával lehetett a csúcsra jutni. Abból az időből mire emlékeztek a legszívesebben, és kevésbé nagy örömmel?
Gábor: – Sokan kérdezték már meg tőlem, hogy újrakezdeném-e. Mondtam, hogy igen! Az egyáltalán nem biztos, hogy valakiből világbajnok lesz, de én kaptam annyit ettől a sportágtól vissza, hogy újrakezdeném.
Tibor: – Most az a baj, hogy nincsenek akkora európai klasszisok, mint régen. Véleményem szerint csak Szamszonov és Boll képes ráverni a kínaiakra, akik viszont mindig tudnak frissíteni, minden négy évben újakat dobnak be. Most van egy 18 éves, Fan Zhendong, aki már veri a világbajnokokat.
• Tibor, végső soron te is 18 éves korodban, 1971-ben szerezted meg az első világbajnoki titulusodat, de aztán 1975-ben volt egy kalkuttai vb, ahol nem indulhattál.
– A szocializmusban egy rossz szó is elég volt, hogy letiltsanak. Én a bátyám miatt jártam így, mert megvert egy embert a teremben, s én lettem megbüntetve másfél év kihagyással.
• Gábor, annak idején Jónyer kiflipörgetését, Klampár fantasztikus csuklóját és a te játékeleganciádat emlegették. Te erre hogy emlékszel vissza?
– Akkor valóban úgy volt, hogy Tibinél gyorsabb európai játékos nem volt, Pista volt a legerősebb, és a technikája is fantasztikus volt, később csak Šurbek közelítette meg. Én a sok-sok munkával és a fonákokkal értem el arra a szintre, ami bennem volt.
• Tibor, a számos titulusod mellett nyilván arra is büszke vagy, hogy 1988-ban Szöulban elődöntőt játszhattál, sőt egy év múlva, Waldner ellen csak egy kicsin múlott, hogy a vb-n is a legjobb négy között legyél. Ha összegeznél, melyik évet, eredményt emelnéd ki a pályafutásodból?
– 1988-ban már 35 éves voltam. Ha fiatalabb lettem volna, jobb helyen végzek. A következő évben Dortmundban az egy agyonra nyert meccs volt Waldner ellen. Ha azt megnyerem, szerintem egyéni világbajnok lettem volna, mert következett volna Grubba, majd Persson. Szerintem ott nagy esélyem lett volna.
• Ezzel az egyéni világbajnoki titulussal kapcsolatban sokan azt mondják, csak azért nem nyerted meg, mert mindig feláldoztad magadat a csapatért, a csapatküzdelmek során kijátszottad magadból azt, ami benned volt.
– Igen, tény, hogy én voltam mindig a legjobb a csapatban. Szinte alig vesztettem, azt hiszen, egy vb-n csak egy meccset. Tényleg kijátszottam magamat, megelégedtem saját magammal, és a folytatásban már nem játszottam úgy. Engem sajnos nem biztatott az edző, nem voltam olyan jó nála, holott ütni-vágni kellett volna.
• Emiatt van benned egy kis tüske?
– Nincs. Mindenki mondja, hogy bennem volt egy vb és egy Eb, de engem annyira nem zavar.
• Hogyan telnek a mindennapjaid?
– Edzősködöm Celldömölkön, öt éve nyerjük a bajnokságot az Extraligában. Játszok még a Budapest II.-ben, ami nagyon gyenge osztály nekem, de csak játszok. Gyerekekkel nem foglalkozom, de segíteni akarom a sportágat, hogy fejlődjön. Járok sokat bemutatóra, de sajnos azt veszem észre, hogy a gyerekek manapság nem nagyon akarnak sportolni, hanem csak a telefon, az internet, a csavargás van.
