Fehér Gabriella, a szerbiai válogatott oszlopos tagja másfél évvel ezelőtt súlyos térdsérülést szenvedett. Terápia, műtét, rehabilitáció és sikeres visszatérés – a zentai asztaliteniszező a spanyol Calellát és a francia Miramast is erősíti, előbbiben gyerekkel is foglalkozik. Fő célkitűzése nagyon sok versenyző álmával megegyezik: kiharcolni a riói olimpián való részvételt. Egyes számítások szerint, ha a világranglistán az első száz között lesz, akkor a helyezése alapján ott lehet az ötkarikás játékokon. Fehér jelenleg a 125. helyen áll, s több hónapos kihagyás után a tavalyi Eb-n tért vissza a válogatottba.
– 2013 decemberében a francia ligában az egyik mérkőzésen egy tenyeresmozdulat után indultam a fonák oldal felé, amikor egy roppanást hallottam, és elestem. Azonnal kórházba vittek, s ott közölték, hogy két hetet vesz majd igénybe a gyógyulás. Másnap már Spanyolországban voltam, ahol az orvosok terápiát javasoltak, míg a fizioterapeuta azt közölte, műteni kell. Öt hónapon át jártam terápiára, de semmilyen javulás nem történt. Ennek ellenére a Calella színeiben a kiesési rangadón asztalhoz álltam, és nyertem is egy mérkőzést, így maradtunk bent az I. ligában. Tavaly június végén Spanyolországban megműtöttek, de mivel nem vágták ki a meniszkuszt, hanem összevarrták, a négyhetes felépülésből hat hét lett, ami után jött a rehabilitáció.
• Ha jól számolom, ez összesen annyi idő, hogy elérkeztünk a liga és az Európa-bajnokság kezdetéhez.
– Pontosan, így a spanyol bajnokság első fordulója előtt négy napot edzettem, mégis sikerült nyernem egy meccset. A kontinensbajnokságot megelőző edzőtáborba nem mentem, mert még rehabilitációra kellett járnom, s a térdem nem is bírta volna a megerőltetést.
• Az Eb remekül sikerült a válogatottnak, hiszen megnyertétek a II. divíziót, ami azt is jelentette, hogy a szerbiai válogatott ott lehetett a bakui I. Európai Játékokon.
– A divízió első helyéről döntő mérkőzésen a szlovák Balažovával játszottam, s habár tudtam, hogy még sosem nyert ellenem, és hogy nagyon tart tőlem, azért ott motoszkált a fejemben, hogy a térdem még nem százszázalékos, és kicsit félve is játszottam. Nagyon örültünk az első helynek, hiszen ezzel kiharcoltuk a bakui részvételt.
• Visszatérve a sérülésre és a felépülésre, mennyire volt nehéz elviselni, feldolgozni a helyzetet a szülővárosodtól és a családodtól mintegy kétezer kilométerre?
– Egyáltalán nem volt könnyű, de a spanyol klubom nagyon sokat segített, és az egyik fiú játékosnak a családja, a Mallorqui família rengeteget segített. Az édesanya főzött rám, segített a zuhanyozás során, a csapattársaim pedig takarítottak. Nagyon nehéz volt, sok sírással, de erre a történetre már fátylat boríthatunk.
• Bakuban már a sérülés előtti Fehér Gabriella állt asztalhoz?
– Igen, és minden rendben volt. Az Európai Játékok előtt nagyon jó volt a közös edzőtábor a magyar válogatottal, mivel – függetlenül attól, hogy nekem kiváló edzőpartnereim vannak Spanyolországban – a változatosság szerintem mindenkinek jót tesz, nem szabad mindig csak ugyanazokkal készülni a mérkőzésekre.
• Láttunk már arra is példát, hogy egy játékos megsérült, a klub eladólistára tette. A te esetedben erről szó sem volt: segítettek, mögötted álltak. Ez azt is jelenti, hogy a következő idénytől is a Calella csapatát erősíted?
– Igen, maradok a klubban, s igyekszem majd még több időt a fiatalokkal való foglalkozásra szánni, mert nagyon igénylik, hogy minél több edzésükön ott legyek. Valamennyi tréningjükön nem lehetek jelen, mivel keddenként a francia ligában játszom. Ott szintén nem lesz változás, maradok a Miramasban, amellyel negyedikek lettünk az előző idényben, ami remek eredménynek számít egy ilyen erős ligában.
• A francia csapatban nem sok európai játékos kapott helyet…
– A Miramasban a magyar-kínai Li Bin, a horvát-kínai Han Vukelja Xue és a spanyol-kínai Tingting Wang szerepelt rajtam kívül, az új szezonban azonban megduplázódott az európai játékosok száma, ugyanis a csapat szerződtette a holland Britt Eerlandot.
• Erdélyi Annamária, válogatottbeli társad, a júliusi világranglista 122. helyezettje a következő időszakot a riói olimpiára való kijutásnak szenteli. Hasonló célokkal vágsz te is neki az előtted álló idénynek?
– Igen, Anival megbeszéltük, hogy most a riói olimpián való szereplés a fő célunk. A négy évvel ezelőtti olimpiához képest kicsit változik majd a kvalifikáció, ugyanis most előbb lesz egy verseny, amelyen mindenki elindul, s ott 11 riói vízumot osztanak ki, utána pedig a ranglistát veszik figyelembe. Mivel egy országból csak két versenyző indulhat, így a világranglistás helyezés nagyon fontos lesz. Egyes számítások szerint, aki benne lesz az első százban, az ott lehet a jövő évi ötkarikás játékokon. Sok versenyen kell indulnunk, és azokon minél jobb eredményt kell elérnünk, hogy sikerüljön a célunk. Négy nemzetközi versenyen és egy Európa-bajnokságon való jó szerepléssel megvalósíthatjuk a célunkat.
• A májusi világbajnokságon találkoztál a Szerbiai Asztalitenisz-szövetség (STSS) új elnökével és a végrehajtó bizottság tagjaival. Szóba került-e, hogyan tud az STSS segíteni a riói vízum megszerzésében?
– Megvolt a találkozás, ami azért sikerült furcsára, mert az új vezetőség sem Anit, sem engem, a női válogatott két oszlopos tagját nem ismerte korábbról, így egy reggel odajöttek hozzánk, bemutatkoztunk, és beszélgettünk. A szövetség két nemzetközi versenyt fizet majd, feltéve, ha részt veszünk az országos bajnokságon és a Top 12 versenyen is. Abban maradtunk, hogy ennek semmi akadálya, csak az országos bajnokság időpontja ne akkor legyen, amikor klubkötelezettségeink vannak, a Top 12 pedig ne a katolikus karácsonykor vagy az azt megelőző, illetve az utána levő hétvégén szerepeljen a versenynaptárban. És azt is vegyék figyelembe, s gondolkodjanak el azon, hogy akik külföldön játszanak, azok nem kapnak ösztöndíjat, nálunk sokkal gyengébb játékosok viszont szerepelnek az ösztöndíjasok listáján, miközben mi biztosan a sportpályafutásunkra költenénk azt a pénzt…
