Na, mi volt a meccsen, hány gólt lőtt neked a Škembo? – Hetet, de nem ez a baj, hanem az, hogy a hétből kettőről tudom, hol ment be a kapuba. De a másik ötről fogalmam sincs...
Ez volt az a párbeszéd, amelyet a Zentán élő idősek mindig feleleveníttek, mikor Radivoj Krivokapić neve szóba került. Óriási ereje volt, megkapta a labdát, egyet lépett, és hol bal, hol pedig jobb kézzel lőtte meg irtózatos erővel a játékszert. Ja, és ő Marko és Milorad nagybátyja. Több információt nem nagyon tudott róla senki sem, leszámítva a családtagjait, ugyanis Radivoj 21 évvel ezelőtt járt utoljára Szerbiában, amelyet akkor még nem is így, hanem Jugoszláviának hívtak. Nemrég azonban megtört a jég, s ismét Zentán járt az egykori kiváló kézilabdázó.
– Amikor én fiatal voltam, a legtöbb gyerek nemcsak egy sportot űzött, hanem többet. Így tettem én is, hiszen fociztam, kosárlabdáztam és kézilabdáztam. Végül azért választottam a kézilabdát, mert ebben voltam a legjobb, az adottságaim, a magasságom, a fizikai erőnlétem ehhez a sportághoz felelt meg legjobban. Sokáig párhuzamosan kosárlabdáztam és kézilabdáztam, s talán egy kicsit Vladimir Kablar tanár is hozzájárult, hogy a két sport közül az utóbbit választottam, ugyanis ő néhányszor azzal ijesztgetett, hogy nem adja meg a pozitív jegyet, ha a kosárlabda mellett döntök...
Érdekes volt, ugyanis Adán kézilabdáztam, Moholon pedig kosárlabdáztam, de aztán maradtam a kézilabdánál.
• Zentáról indult, Ljubljanában kötött ki.
– Zentáról még nagyon fiatalon, 1971-ben mentem el. Először Adán játszottam, később pedig a belgrádi Partizanba igazoltam, a legszebb időszak azonban a ljubljanai Slovanhoz fűződik. Az Adával és a Partizannal az volt a gond, hogy hol bejutottunk a ligába, hol kiestünk, s ekkor eldöntöttem, hogy egy olyan klubot keresek, amely állandó tagja az I. ligának és a legjobbak között szerepel. A ljubljanai Slovan kiváló választásnak bizonyult. A külföldi karrieremet Németországban kezdtem, majd következett Spanyolország, ahol két évet játszottam, utána pedig Olaszországban folytattam. A szívem azonban visszahúzott Spanyolországba, hiszen a feleségem spanyol, a lányom azonban még Olaszországban született.
• Balátlövőként a kapusok igazi réme volt. A Tempo sportfolyóirat egyik számában közölték, hogy lemérték az Ön lövésének sebességét, amely 147km/h volt. Hozzátenném, hogy a magyar férfiválogatott tagjai Eszéken azt játszották, hogy kinek a lövése a leggyorsabb: Putics nyert 110km/h-s lövéssel...
– Ha ők lemérték, akkor biztos úgy van, én nem nagyon tudom, milyen sebességgel hajítottam meg a labdát, de sokan mondták, hogy igencsak féltek a lövéstől.
• A jugoszláv válogatott színeiben Pulán lépett pályára a Szovjetunió ellen, amikor súlyos sérülést szenvedett.
– A szovjetek igen durvák voltak, ütöttek-vertek, ahol csak értek. A szabálytalanságoknak az lett a vége, hogy a jobb kezemről leszakították az izmot, amit végül 32 öltéssel varrtak vissza. 27 éves voltam, s nagyon féltem, hogy nem tudom majd folytatni a kézilabdát. Kilenc hónapon át jártam rehabilitációra, közben meg utána is megpróbálkoztam a bal kezemmel kapura dobni. Elég jól ment, és egy kis gyakorlás után már pontosan is lőttem. Így amikor meggyógyult a jobb kezem, már ott tartottam, hogy mindkettővel képes voltam nagyjából egyforma erővel dobni. A mérkőzéseken ennek nagy hasznát vettem, mert az ellenfél védője és a kapusa sem tudta, hogy most jobb vagy bal kézzel lövök kapura.
• Az 1976-os montreali olimpián a csoportküzdelmek során a jugoszláv válogatott 20:18-ra nyert a Szovjetunió ellen, a találkozón Ön nyolc gólt dobott. Bosszú a pulai esetért?
– Az igazi bosszú az lett volna, ha nem az ötödik helyen fejezzük be az ötkarikás játékokat, hanem megszerezzük az aranyérmet. Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy most valamit törleszthetek a szabálytalanságért. Mint minden játékosnak, aki bekerül a válogatottba, nekem is az volt a célom, hogy minél jobban játsszak, s aznap jó napot fogtam ki, sok lövésem bement.
• Az 1980-as év igen jelentős a Krivokapić család életében. Önt megválasztották az év legjobb kézilabdázójának, a testvérének, Vladimirnak a famíliája pedig két fiúgyerek után egy újabbal bővült: megszületett Milorad, aki már egy ideje biztos tagja a Pick Szeged együttesének.
– Nem tudom, hogy ez a véletlen műve volt-e vagy sem, mindenesetre nagyon örülök, hogy a testvérem négy gyereke közül kettő, Marko és Mišo is a kézilabdát választotta és sikeres sportoló vált belőlük. Boldog vagyok, hogy meghatározó szerepet töltenek be, azt azonban sajnálom, hogy nem tagjai a szerb válogatottnak, habár azt hiszem, hogy ezért nem ők a hibásak. Sokan megkérdezik, mi változott az életemben, mikor 1980-ban a világ legjobbjának választottak meg: habár nem mindenki hiszi el, de semmi változás nem történt, se előtte, se utána. Örültem az elismerésnek, de engem nem változtatott meg, ugyanaz a játékos maradtam, aki előtte is voltam.
• 1989-ben, 35 évesen fejezte be a pályafutását. Spanyolországban telepedett le, s az édesanyja halála óta, 21 éve nem járt Szerbiában. Mi volt ennek az oka?
– Többször is terveztem, hogy hazajövök, de valami mindig közbejött, de most boldog vagyok, hogy végre a szülővárosomban lehetek, azokkal az emberekkel, akiket nagyon rég láttam. Sikerült elintéznem az ún. sportnyugdíjat is, amit az 1982-es németországi világbajnokságon szerzett ezüstéremért kapok. A testvéremmel természetesen tartottam a kapcsolatot, telefonon beszéltünk, s ők voltak is nálam Spanyolországban. Nem tudom a pontos választ, hogy miért nem jöttem előbb. Így alakult... De a terveim szerint jövőre ismét hazajövök, akkor már nem egyedül, hanem a családommal. A játékos-pályafutásom végén én már egy spanyol iskolában dolgoztam, s biztos sokan furcsállják, de eszembe sem jutott, hogy a kézilabda világában maradjak.
• Marko Krivokapić több spanyol klubban – Granollers, Aragon, Valladolid – is megfordult már. Ad neki tanácsokat?
– Igen, Marko mérkőzéseit mindig megnézem a televízióban, ha pedig a városom közelében játszik, akkor élőben figyelem a megmozdulásait. Telefonon minden héten beszélünk.
• Mennyire követi a mai kézilabda-eseményeket?
– Nem nagyon, de egy világbajnokságot és egy Európa-bajnokságot mindig szívesen nézek. Azt látom, hogy ez a kézilabda igen sokban különbözik attól, amit mi játszottunk, gyorsabb lett a játék, a sportolók fizikai felkészültsége is jobb.
• Rengeteg mérkőzés van a háta mögött. Ha ki kellene emelni a legjobbat, melyik lenne az?
– Nem könnyű erre válaszolnom, de ami a legjobbat illeti, az szerintem egy Slovan–Metaloplastika mérkőzés lenne, amikor 22-szer lőttem kapura, s ebből csak kettő nem ment be, vagyis 20 gólt dobtam. Nagyon ritkán fordul elő egy játékos életében, hogy ilyen kiváló százalékkal lőjön.
