A szerb fővárosban befejeződött a felnőttbirkózó-világbajnokság. Az utolsó versenynapon a szabadfogás három súlycsoportjában osztották ki az érmeket, 61 kg-ban a japán Rei Higucsi, 65 kg-ban az iráni Rahman Amouzad, 97 kg-ban az amerikai Kyle Snyder diadalmaskodott, csapatban pedig az USA végzett az élen Irán és Japán előtt.
Még mielőtt lezárnánk ezt az eseményt, engedjék meg, hogy egy kicsit személyesebb hangnemben emlékezzek vissza a birkózó-nagyversenyekre, amelyeket immár vagy 30 éve kísérek: emlékszem arra, amikor az 1996-os budapesti Eb-t Aleksandr Karelin, minden idők egyik legjobb birkózója törött bordával, fél kézzel küzdötte végig, és balga módon azt hittem, vele is úgy lehet interjút készíteni, mint mindenki mással. Emlékszem arra, amikor a magyar Rizmajer György 2011-ben Nagybecskereken óriási szenzációt keltett, mert a junior-Eb-döntőben a már akkor verhetetlennek hitt Artur Aleksanyant győzte le, aki azóta olimpiai aranyat, négy felnőtt világbajnoki és hat Európa-bajnoki címet szerzett, és Gyuri úgy becsomagolta, hogy Gombóc Artúrnak neveztük el. Ugyanabban az évben Isztambul adott otthont a felnőtt-világbajnokságnak, és emlékszem, amikor a Sinan Erdem csarnokba megérkezett Recep Tayyip Erdoğan akkor még kormányfő, ma már török köztársasági elnök, akivel együtt utazott vagy négy autóbusznyi fizetett szurkoló, s a fő eseményt, Riza Kayaalp döntőjét kívánta megnézni, az egész csarnok viszont röhögött, mert mindenki tudta, hogy a házigazdák egyszerűen megvették a finálét a kubai Mijaín Lópeztól, aki már akkor verhetetlen volt a 130 kg-os súlycsoportban, hazájában viszont nem a világbajnoki aranyakat számolták, hanem csak az olimpiait, abból meg López négyet gyűjtött össze. Nem felejtem el soha, amikor 2017-ben Újvidéken az akkor 33 éves Frísz Krisztián Európa-bajnok lett, 10 évvel azután, hogy Bakuban világbajnoki bronzérmet szerzett. És nem felejtem el azt sem, amikor Párizsban Nemes Viktor világbajnok lett, azt sem, amikor 2018 októberében Budapest olyan világbajnokságot rendezett, hogy azt azóta is etalonnak tartja a birkózóvilág, és hogy felednénk el Nur-Szultant, ahol Nemes Máté is dobogóra állhatott, nem mellesleg kiharcolva Szerbiának az olimpiai részvételt 67 kg-ban.
Megannyi emlék, érdekes történet, s ebbe a sorba kellene beleilleszteni a Belgrádban megtartott világbajnokságot. Jelentem, nem túl nehéz! Mert a csak a kötöttfogású súlycsoportok felében versenyzőt indított szerbiai csapat olyat tett, amiről még sokat beszélnek majd, négy aranyérmet nyert, s a végén szabadfogásban is megszületett a rendező ország első világbajnoki érme. Egyszeriben e sportág felé irányult a honi média figyelme (ha már lebőgtek a vízilabdázók, röplabdázók, kosarazók és a teniszezők is…), ilyen teret a szerbiai sajtóban nem kapott még a birkózás. Megérdemelt, tennénk hozzá, de ismerjük a mi realitásunkat, így egy hét múlva már újra a semmilyen focisták uralják majd az oldalakat, a mostani birkózóeredmények pedig bevonulnak a statisztikába.
Csak nem nekünk, vajdasági magyaroknak! Mi ugyanúgy emlékezetünkben tartjuk majd Nemes Máté és Nagy Szebasztián aranyérmét, mint ahogy nem feledjük Nemes Viktor 2017-es sikerét, sőt a nagy elődök diadalait sem. Egyvalamiben azonban egyedülálló volt ez a világbajnokság: ennyi vajdasági magyar szurkoló nem volt még egy helyen, és sehol sem lehetett eddig hallani ilyen szurkolást, mint most, a szerb fővárosban.
Számomra tehát ez jelentette a legnagyobb élményt, emiatt fogok örök életemben emlékezni a 2022-es belgrádi birkózó-világbajnokságra.
