Nincs köszönet a nagy sztároknak

Kicsit gonoszak lennénk, ha azt állítanánk, nem jó Európa-bajnokság van mögöttünk. Ha őszinte akarok lenni, az elmúlt kettő sem volt sokkal jobb, és annak, hogy az emberek nagy részének pont ez volt a legunalmasabb, legkiábrándítóbb, nyilván az az oka, hogy Anglia és Franciaország ilyen messze jutott, mert hát hiába játszanak ott a legjobb csapatok sztárjai, nyilván nem árt a nemzeti tizenegynek, ha ők gólokat is rúgnak, és nem csak a tű fokán, óvatoskodva, végül pedig nagy szerencsével jutnak tovább. A franciákat az elődöntőben érte utol a sorsuk, de a múlt héten már olvashattuk, hogy a kapitány, Didier Deschaps marad a posztján, s ezt gondolhattuk Gareth Southgate-ről is, mert úgy tűnt, őt sem mozdíthatja ki a székéből hat ökör sem (még a király is megdicsérte!), aztán kedden lemondott.

Nyilván amolyan Hofi-féle „ankét” lehetett, mert ha nem tette volna, valakitől ’an két pofont kap, hogy csak na! A hiányérzetet az okozta, hogy gólszerzés tekintetében a görögök után – azon a famózus 2004-es Eb-n mutatott antifutballal – csak az angolok produkáltak hasonlóan kevés találatot a 2021-es és a 2024-es kontinensviadalon, s hiába reménykedtem, a döntőben is csak egy találatot préseltek ki magukból – hátrányban.

Nyilvánvaló, hogy a főállású szövetségi kapitányokat csak a válogatott eredményessége hajtja a nagy versenyeken, az ő ténykedésüket ezen a prizmán keresztül ítélik meg, és nem érdekli őket, ki mit szól. Láthatjuk, hogy már a szelektálásnál is csak a biztonságra mennek, de ellenpéldaként említhetjük a spanyolok vezérét, Luis de la Fuentét, aki nem félt felhozni a világraszóló eredményeket elért spanyol utánpótlás-válogatottakból a legjobbakat, és ők nem meglepő módon a felnőttek között is főszerepet vállaltak.

Pedig klubjaikban ők is pontosan annyit játszottak az amúgy tényleg nem rövid idényben, mint az angolok és a franciák. Csakhogy őket fűti még a becsvágy, nem úgy, mint a százmilliókat kapott sztárokat, akik közül többen is kudarcot vallottak úgy is, mint meghatározó játékosok, meg úgy is, mint csapatkapitányok.

Sajnos közéjük sorolható Szoboszlai Dominik is, akivel kapcsolatosan Szabó Gergő, a magyar válogatott sajtófőnöke már az Eb előtt felhívta a figyelmet arra, hogy a csapatban nem csak Szoboszlai létezik, ennek ellenére mindenki őt sztárolta, de sajnos Dominikben nem volt olyan tűz, mint amilyet a szurkolók elvártak tőle. Megvan már a szerződés a Liverpoolban? Fáradt volt? Sérült? Ki tudja…

A szerbek esete más. Ha azokat a klubokat nézzük, hol játszanak, azt gondolhatnánk, legalább a negyeddöntőig képesek eljutni, ehhez képest a csoportot sem élték túl. Csapatként már nem először vallottak kudarcot, és előrevetíthető, hogy a jövőben sem lehet tőlük semmit sem várni, legalábbis nem ettől a nemzedéktől. Nálunk azonban a szövetségi kapitány munkájába mindenki beleszólhat. Legutoljára ezt az utolsó komoly kapitány, Miroslav Antić nem engedte meg, s a vége a kényszerű lemondása lett, de Dragan Stojković esetében ez nem érvényes, mert a komolytalan edzői múlttal (Japán, Kína) rendelkező egykori kiválóság ténykedésébe nyilván még a szomszéd is beleszólhat, és mindent elmond, hogy az Eb után Aleksandar Vučić köztársasági elnöknek akarta magyarázni a bizonyítványát, nem pedig a szövetség szakmai bizottságának, ha már a legendás Dragan Džajić csak egy múmia a szervezet élén.

Érdekes, hogy az Eb-vel egy időben zajlott le a Copa América. Az amerikai (dél-amerikai) foci már régen nem az, amit Pelé vagy Maradona idejében láttunk, ott is az Európában látott stabil védekezés és a biztos labdatartás immár a fő irányvonal, de azért sokan megunják ezeket, és meglódulnak a labdával, esetenként ki is cseleznek riválisokat. Mert azért az ottani vérbő szurkolók nem sokáig tolerálnák az „ide-oda tologatást”, a nézőket tehát időnként ki kell szolgálni. Hogy ez milyen színvonal, arról lehet vitatkozni, de tény, hogy a látványos labdarúgást immár nem az Eb-n kell keresni.

Engem személy szerint az zavart, hogy a meccsek egy részét csak baráti körben, sörrel a kézben lehetett elviselni, viszont megkövetem a FIFA-t, illetve az UEFA-t abbéli döntését illetően, hogy bővíti a nagy versenyeken részt vevő csapatok számát. Nyilván ezt főleg azért teszik, hogy duzzadjon a kassza, de az Eb esetében jó, hogy például Grúzia, Törökország, Ausztria, Albánia, Szlovákia, Románia és hát végső soron Magyarország és Szerbia is részt vehetett a kontinensviadalon. Tőlük láttunk nyílt sisakos, bátor küzdelmet, hogy nem feltétlenül fetrengenek szabálytalanságot szimulálva, és ezen csapatok közül a jövőben többtől is meglepetést láthatunk, mert bátran fiatalítottak, okosan kombinálták össze a gárdát, és most is csak hajszálon múlott, hogy nem ütötték ki a „nagyokat”.

Végezetül még csak annyit, hogy kicsit pipa vagyok már a dúsgazdag arabokra. Hogy miként kerül a csizma az asztalra? Hát úgy, hogy a PSG máris 250 milliót ajánlott Lamine Yamalért, aki egy nappal a döntő előtt töltötte be a 17. életévét. Szüleitől nem kért ajándékot, csak a trófeát áhította. Ne rontsátok már el ezeket a szupertehetséges gyerekeket a pénzzel!!!