A múlt vasárnap véget ért labdarúgó-Eb kapcsán megfogalmazódott bennem egy gondolatmenet, amely csak részben érinti magát a focit mint játékot. Sportszakmai szemmel nem is igazán tudok sokat hozzátenni a tornához és annak végeredményéhez, legfeljebb a laikus szurkoló véleményét írhatnám le.
Magyar szempontból például nem lehetett nem észrevenni Szoboszlai Dominik felemás teljesítményét – egyesek ennél talán sokkal keményebb szavakat használnának, a spanyol Marca sportújság pedig egyenesen odáig ment, hogy a Liverpool támadó középpályását „benevezte” az Eb legrosszabb csapatába. Megjegyezném, hogy a szaksajtót teljesen téves módon, rossz elnevezéssel (erről majd később) járja be ez a képzeletbeli „rémálomkeret”, amelyet a magyar kiválóságon kívül a horvát Dominik Livaković, az ukrán Olekszandr Zincsenko, a dán Andreas Christensen, az olasz Gianluca Mancini és Giovanni di Lorenzo, a szerb Sergej Milinković-Savić és Dušan Vlahović, a skót John McGinn, a portugál Cristiano Ronaldo, valamint a belga Romelu Lukaku alkot.
A magyar csapat véleményem szerint tisztesen helytállt a házigazda németekkel fémjelzett csoportban, és nem igazán lehetett annál több reális vágyuk a szurkolóknak, mint hogy a germánok és a svájciak mögött, a skótok előtt harcban lehessenek a nyolcaddöntőért, ami meg is történt – a balszerencse és a sok bekapott gól persze nem nekik kedvezett, de a fejlődés értekében jobb tisztában lenni az erőviszonyokkal és a valós képességekkel… Az pedig, hogy Szoboszlai esetlegesen jobb játéka mit eredményezett volna, a fent leírt laikus mivoltom okán nem az én asztalom. Talán a csoportkörben egy szervezettebb középpálya érhetett volna pluszpontot, ezáltal továbbjutást…?
Jó kérdés persze, hogy mi okozta világklasszisunk vártnál halványabb teljesítményét, ugyanez a kérdés pedig felvethető a fent felsorolt „legrosszabb játékosok” többi neve kapcsán is. Merthogy a keret megnevezése pontatlan, nyilván voltak a felsoroltaknál lényegesen rosszabb játékosok és egyéni produkciók a kontinenstornán. A keret neve helyesen így hangozna: a „legjobb játékosok, akik váratlanul alulteljesítettek” vagy „a játékosok, akiktől többet vártunk” vagy pedig „a legjobb játékosok, akik rosszul játszottak”. Az a kérdés pedig egyenesen következik ezután, hogy a kiválóságok miért álltak ennyire távol egyéni legjobbjuktól (megjegyzem, más szakportálok, újságok más összeállításban közölték a „legrosszabbak” keretét, amely ugyancsak nem a valóban legrosszabbakból állt).
A levegőben hagyom a felvetést, de egy párhuzamot nem tudok nem szóvá tenni. Jelesül, hogy a párizsi ötkarikásra készülő szerb férfi kosárválogatottban ott van Nikola Jokić is – ami az elmúlt évek fényében kuriózum, ahogyan a fő aranyesélyes amerikaiak szuperkerete is az. A kosárlabdában az NBA és annak vaskos szerződései miatt korábban játszódott le a nemzeti válogatottak súlyának elvesztése. Mi van, ha ugyanez a jelenség vár a focira is? Sőt, mi van, ha ez a jelenség már javában zajlik, csak nem vettük észre, mert mindig könnyebb az érzelmeinket vetíteni, mint a valóságot megfigyelni…? A klublabdarúgás egyre gyorsuló játékosvándorlása, a nemzeti keret klubokhoz hasonló módon történő megválasztási lehetősége (a kosárlabdából a kameruni, francia s immár amerikai Joel Embiid „mutatványa” az eklatáns friss példa), a globalizáció identitásokat gyengítő hatása ugyanezt a folyamatot generálja, és ki tudja, talán már abban a jövőben élünk, amelyben a játékosoknak a klubjaik legalább annyi vagy több motivációval szolgálnak, mint a nemzeti válogatott, csak mi ezt naivan észre sem vesszük…
