Az Egyesült Államok nem kér bocsánatot

Vasárnap esti 2:0-s győzelmével megvédte világbajnoki címét az Amerikai Egyesült Államok az 1991 óta nyolcadik alkalommal megrendezett női labdarúgó-világbajnokságon. A döntőben a USWNT Megan Rapinoe és Rose Lavelle góljaival az Európa-bajnok Hollandiát múlta felül, s teljesen megérdemelten negyedszer ért fel a csúcsra. A 2019-ben még csak 24 csapatos torna 2023-ra 32-re bővülhet, a női futball térnyeréséről és jelentőségéről pedig mi sem tanúskodik jobban, mint a tény, hogy kilenc (!) ország (Argentína, Ausztrália, Bolívia, Brazília, Dél-afrikai Köztársaság, Dél-Korea, Kolumbia, Japán és Új-Zéland) jelentkezett a rendezési jogokért. A vb 2015-ben a hivatalos adatok szerint 836 millió emberhez jutott el, idén ez a szám valamivel meghaladta az egymilliárdot is. Ennyit a a statisztikákról, most pedig nézzük a személyes történeteket.

Egy gyerekkori barátom még a női vb kezdetén küldött egy képet nekem, amelyen az USA–Thaiföld mérkőzés végeredménye szerepelt. Az Egyesült Államok azon a meccsen 13 gólt rúgott, és egyetlenegyet sem kapott. Szabályosan megsemmisítették az ellenfelet, a nagyarányú győzelem után rengeteg kritikát kaptak az állítólagos sportszerűtlenség miatt. Az említett barátom olyasvalamivel kommentálta az esetet, hogyha eddig még reménykedett a női futball minőségében, most minden elvárása szertefoszlott. Megkérdeztem tőle, vajon nézte-e az összecsapást. A válasz természetesen nem volt. Tipikus hozzáállás – válaszoltam, s azt tanácsoltam, üljön le a tévé elé, és kövesse a meccseket. Az igazság az, hogy a legtöbb kritikus egészen addig ilyen módon vélekedik a női labdarúgásról, amíg meg nem tekint egy párharcot. A közelmúltban volt szerencsém a helyszínen, közel telt ház előtt végignézni a női Bajnokok Ligája döntőjét, amelyen a Lyon egy félidő alatt bedarálta a Barcelonát. A párharc során nem volt színészkedés, nem volt felesleges reklamálás, időhúzásnak nyomát sem láttuk, tiszta játékidőből és szép akciókból annál többet. Kis túlzással talán azt is mondhatnám, a lányok férfiasabban lehozták a kilencven percet, mint az órákon át, fájdalomtól gyötrődően fetrengő Neymarék. Amikor a 13:0-s összecsapásról beszélgettünk, rögtön felhoztam példaként a német–brazil 7:1-et, a német–szaúdi 8:0-t és a történelmi magyar–salvadori 10:1-et. Mert azt azért ne feledjük el, hogy a férfiaknál is születtek hasonló eredmények a világbajnokságokon, nem is olyan régen. A USWNT azon a napon megmutatta, hogy mit tud, amikor minden összejön nekik. És valahogy így volt ez az egész torna során: a pályán és azon kívül is főszerepbe kerülő Megan Rapinoe és társai mindig csak annyival emeltek a teljesítményükön, amennyi feltétlenül szükséges volt.

A franciaországi vb-n a legjobb nyolcban hét európai csapat csatlakozott a címvédő amerikaiakhoz. Az USA-ban már most is rendkívül jónak mondható a női futball helyzete, Európában pedig folyamatos a felzárkózás. A finálét követően az egyik televíziós stúdióban feltették a kérdést, hogy mi kellene ahhoz, hogy kiegyenlítettebb és még jobb legyen a mezőny. Tálalhatjuk ezt sokféleképpen, és fogalmazhatunk eufemisztikusan, de a valóságban minél több anyagi forrást fordítanak a nőkre, annál jobb lesz a bemutatott produkció is. Miközben Alex Morganék a finálé utáni körmenetben mutogatták a vb-trófeát, a közönség a férfiak és a nők egyenlő fizetéséért tüntettek. Rapinoe extravagáns nyilatkozataival nem félt beszólni az USA elnökének sem, Donald Trump pedig ennek következtében a Twitteren meg is hívta a válogatottat a Fehér Házba. (Az, hogy az együttes elfogadja-e az egyelőre még nem hivatalos meghívást, már más kérdés.)

Az Egyesült Államok női gárdája nem fél a pályán kívül felvenni a harcot az egyenjogúságért. Az pedig, hogy Thaiföldet 13 góllal verték, vagy hogy végiggázoltak a mezőnyön a 2019-es világbajnokságon, nem a tiszteletlenség, éppen ellenkezőleg, az ellenfél komolyan vételének, a százszázalékos sportszerűségnek a jele. Rapinoe-ék nem kértek bocsánatot azért, mert ők a legjobbak. És nem is nekik kell átgondolniuk a dolgokat…