Nem vitás, hogy Novak Đoković nagyszerű teniszező. Egészen pontosan: Novak minden idők egyik legnagyszerűbbje. Semmi akadálya annak, hogy a jelen és a múlt legnevesebbjeivel, Roger Federerrel, Rafael Nadallal, Pete Samprasszal, Jimmy Connorsszal, Rod Laverrel, Andre Agassival, Ivan Lendllel, Björn Borggal, John McEnroe-val nemcsak egy napon emlegessék majd, hanem ha éppen sorrendet óhajtanak felállítani, az elsők között legyen a neve.
Így állnak a dolgok, amikor az eredményekről, a pályán elértekről esik szó. Amint azonban átterelődnek a pályán kívüliekre, egészen más a helyzet. A számokkal és a csúcsokkal sehol a világon nem tudnak szembeszállni, amint azonban leteszi az ütőt, egyből kiderül, hogy nemcsak az idegenek között, hanem honfitársai körében is egyre kevesebben értik és becsülik. Elég beleolvasni a közösségi oldalak fórumaiba, és megállapítható, hogy a serlegek és a győzelmek egyáltalán nem növelik Novak népszerűségét, a többi téren pedig az ellenszenv és a bírálat csak fokozódik, noha a teniszező teljes erőbevetéssel esedezik az elismerésért és a szeretetért. Itthon is csökken a hozzászólók, támogatók és vakon istenítők száma, a tartalmak inkább csak ismétlődnek, s ha az ellenségesség nem is, de a közöny igenis erősödik.
Hogy Novak már nem tudja megmozgatni a tömegeket, az a teniszben vállalt munkája esetében az általa alapított érdekvédelmi játékosszervezet elutasítottságában, a magánéletben pedig például a hétfő esti fővárosi fogadtatáson megjelentek létszámában mutatkozik meg.
Novak valószínűleg értetlenül áll ez előtt a kettősség előtt. Akármennyit nyer, bármennyi csúcsot megdönt, a szurkolók nem zárják a szívükbe. Túl sok volt a múltban a meggondolatlanság határát súroló szereplése, túl sok potenciális drukkert taszított el magától a járvány idején az oltásellenes fellépésével és a különféle sarlatánokkal való kapcsolatával.
Novak Đoković a belgrádi képviselőház balkonján köszöntötte a szerbiai szurkolókat (Fotó: Beta)
Világos, joga van hozzá, hogy az őt érintő kérdésekben a saját feje szerint járjon el, de semmi szüksége arra, hogy olyan problémakörben, amelyben nem szakértő, úgy nyilatkozzon, mintha tudományos erejű ismeretei lennének.
Annyit belátott – bár idei nyilatkozataiban a dolog egy kicsit burkolt –, hogy a választási lehetőség jogával következmények is járnak. Az a baj, hogy mondatai ködösek, és mindazok, akik csak szó szerint értenek (s belőlük sajnos nagyon sok van), továbbra is azt hallják belőle, hogy személy- és nemzetgyűlölet kérdése az egész.
Đoković jó játékkal, megérdemelten nyert Wimbledonban. Látszott, hogy amint játéklehetőséget kapott, nagyon igyekezett, hogy ledolgozzon a lemaradásból. A legérdekesebb, hogy a 36. évében járva is van ereje a diadalokra, arra, amit már másfél évtizede sikerrel csinál. És ha hinni neki, néhány évig még csinálná. Csak a rögeszméiről nem mondana le semmi pénzért, ami nem a bölcsesség jele. Ennek következménye, hogy 2022-ben a négyből csak két GS- és a kilencből csak három 1000-es tornán indulhat. De ha neki ez a jó, miért bosszankodnánk mi?
