Képzeljenek el egy utcát, amelynek az egyik oldalán az emberek meleg ruhába öltözve, fagypont körüli hőmérsékleten hányják a havat a járdáról, a másikon pedig a gyerekek tikkasztó melegben mezítláb labdáznak a porban, és zsíros kenyeret majszolnak.
Nagyjából ilyennek látta a világ az elmúlt hétvégét, hisz amíg ők nagy számban félig-meddig karanténban ülve rettegtek a kitartó koronavírustól, és eszük ágában sem lehetett, hogy komoly sportrendezvényt látogassanak, addig Belgrádban előbb a járvánnyal dacolva telt házas focirangadót rendeztek, majd pedig színvonalas tenisztornát tartottak meg, amelyen a világelső, a ranglistaharmadik és még egy sor egészen jó képességű játékos csaknem teljesen normális körülmények közepette ütögette a sárga labdát.
A focit most hagyjuk, hiszen arról, hogy miért kellett sürgősen újraindítani, már sok szó esett az elmúlt hetekben is, és az sem vitás, hogy a szurkolóik, fittyet hányva az előírásokra, akkor is bezsúfolódtak volna a lelátókra – hisz rájuk mintha egészen más törvények vonatkoznának, mint a többiekre –, ha a kupa elődöntőjét történetesen a kijárási tilalom kellős közepén rendezik meg.
Világszerte ugyan már teniszeznek, de nem hivatalos versenyeken, hanem helyi jelleggel, kimondottan szigorú egészségvédelmi körülmények között, természetesen nézők nélkül. Így indult meg vasárnap Nizzában is Mouratoglu híres edző klubjában egy, a belgrádihoz hasonló erejű torna, amelyet ráadásul eddig ismeretlen szabályokkal, 10 perces szettekkel játszanak. Szó sem lehetett arról, hogy ott nézők gyülekezzenek, míg a belgrádi tornát meg sem tartják, ha az illetékesek üres lelátókat parancsoltak volna. A tornáról a kép eljutott a világ minden tájára, és általában nagy megrökönyödést váltott ki. Senki sem érti, hogy egy országban, ahol naponta még 50–80 új fertőzöttet mutatnak ki a tesztek, és haláleset is akad, ugyanúgy szerveznek tornát, mint a vírus előtti időkben, az egyetlen változás pedig, hogy a labdaszedő gyerekek nem szolgálják ki törölközővel a teniszezőket.
Nagy meglepetés, hogy itt csaknem senki sem visel védőmaszkot sem a nézőtéten, sem a pályán, hogy a teniszezők szabadon kezet fognak, és megölelik egymást, mintha a kór ide soha nem tette volna be a lábát. Végtére is senki sem reagálna, esetleg azt mondaná, mint a focirangadó esetében is, hogy „azok az őrült szerbek…”, viszont értetlenül állnak a tény előtt, hogy itt nemcsak a hazaiak mutattak szamárfület a járványnak, hanem olyan világhírességek is tiszteletüket tették, mint az osztrák Dominic Thiem, a német Alexander Zverev és a bolgár Grigor Dimitrov, és a szerb fővárosban olyan önfeledten labdázgattak, mintha éppenséggel semmi esély sem lenne az esetleges fertőzésre.
S amíg világszerte meglehetősen széles körben az a vélemény járja, hogy 2020-ra a versenyteniszt el lehet felejteni, az emberekben a belgrádi képek láttán felmerül a kétely, hogy vagy az itteni mintegy 4000 szurkoló, valamint Đoković meg egy erős 250-es ATP-torna mezőnyének beillő vendégei a nem normálisak, vagy pedig mindenki más. Nem mellőzhető a kérdés, hogyan lehet a Balkánon ilyen rangos és hangulatos versenyt tartani, máshol meg nem. Vajon mi lehet a válasz? Azonkívül persze, hogy az elkövetkező két hét lehetne a teniszre nézve a sorsdöntő.
