Keszég László Szabadkán született, és már korán érdekelni kezdte a színház. Egyik alapítója lett az Aiowa csoportnak, majd pedig húszévesen 1990-ben Budapestre költözött. Két szakon végzett egyetemet, előbb színészetin, majd pedig rendezőin. Azóta magyarországi és határon túli magyar színházak sokat foglalkoztatott rendezője. A szabadkai Népszínházban A kopasz énekesnőt rendezte 2003-ban, évekkel később pedig a Kosztolányi Dezső Színházban a Vért és a Vojágert. Keszég László most ismét a szabadkai Népszínházban rendez, ezúttal Tennessee Williams Camino Real című darabját, amiről az alábbiakban is szó lesz.
Különleges darabról van szó, hiszen először lesz bemutatva magyarul…
Fotó: Molnár Edvárd
– Arról sem tudok, hogy a kelet-európai régióban valaha bemutatták volna. Nagyon hálás vagyok a szabadkai Népszínháznak, hogy emberi és anyagi erőforrásokat is ráfordított arra, hogy létrejöjjön magyarul is ez a darab. Upor László fordította, az egyik legnagyobb fordítónk. Eljött ő is, néhány próbán részt vett, neki is egy külön izgalom, hogy olyan darabbal találkozott, amelyet ismert, de eddig nem került bele a magyar színházi vérkeringésbe. Remélem, hogy az előadásunk után része lesz. Egyrészt létezik egy elsőrendű fordítás, másrészt reményeink szerint létrejön majd egy nagyszerű előadás is.
Mikor figyeltél fel erre a műre?
– A kilencvenes években volt szerencsém a Royal Shakespeare Company-ban egy hosszabb rendezői kurzuson részt venni és ott láttam. Stratfordban a Swan Színházban játszották, és magával ragadott. Az álom, az elképzelt és a valóság közti átlépésről, az ennek mezsgyéjéről beszélő darabok azóta is sokat foglalkoztatnak. Valószínűleg ilyen az ízlésem. Egy egyszerű példával megmagyarázom, mire gondolok, nekem az Aliz csodaországban többet mond, mint a Micimackó. A Camino Realt többször ajánlottam színházaknak, de nem mutatkozott készség arra, hogy színpadra kerüljön, a szakma egy része tud róla, de mégsem. Tennessee Williams a családon belüli konfliktusoknak, az emberek közötti lélektani alapú, teljes életet befolyásoló töréseknek, problémáknak a kitárgyalója. A Camino Realt 1953-ban írta, nagyon sokat beletett saját magából is, saját életéből, valamint a későbbi popkultúra előfutára is. Mintha valamiféle előképe lenne a későbbi főáramú(mainstream) történetszövésnek. Biztos vagyok benne, hogy a hollywoodi forgatókönyvírók olvasták ezt a darabot. Gondoljunk csak A John Malkovich-menet méltán népszerű filmre. Vegytiszta amerikai írás ez, az amerikai gondolkodást sugárzó alapmű, viszont univerzális problémákkal foglalkozik. Felteszi a kérdést, hogy miért vagyunk a Földön. Érdekes módon ezen a ponton számomra kicsit kapcsolódik Madách művéhez, Az ember tragédiájához. Hasonlít hozzá az a problematika, amivel foglalkozik, csak a Camino Real szürreálisabb és sokkal pillanatfelvételszerűbb. Arról gondolkodik a mű, hogy milyen módon érdemes élni. A nagy élet-halál kérdéseket boncolgatja, de rendkívül szórakoztató módon.
A nézők ezek szerint egy szürreális világba csöppennek majd?
– Igen, de a szürrealizmus nem szabad, hogy távol álljon tőlünk. A produkció nyitott befogadóképességet igényel, de sokat ad és nem kell tőle félni. Szembetalálkozunk olyan kérdésekkel, amelyekkel biztosan foglalkozunk hétköznapjainkban. Például egy szempillantásra leállok, leblokkolok a konyhában, vagy akár az utcán, mert úgy tűnt egy villanásra, hogy a rég elment nagymamámat láttam. Vagy nem láttam, csak álmodtam? Aki azt mondja, hogy ilyen momentumokat még nem élt át, az nem mond igazat. A lét efféle pillanataival foglalkozik a szürrealizmus, az elsőre „racionálisan” megmagyarázhatatlan, de ösztönösen átérezhető pillanatokról. Közben Tennessee Williams egy nagyszabású manipulációs technikát is leír. A Camino Real valójában Az Út vége, ez a magyar címe is. Egy olyan hely, ahol a mindenkori bűnösök majdhogynem diktatórikus hatalom által lesznek ellenőrizve. Akiben nincs semmi érték, azt viszik a laboratóriumba, ledarálják és – ahogyan 1953-ban írta Williams –, egy kommunisztikus világnak lesznek az alkotóelemei. Akiben viszont van valami értékes – mint például történetünk hősében, Kilroyban, akiben akkora szív van, mint egy csecsemőfej – abból az értéket kiműtik, formaldehidben kiállítják egy múzeumban, belépődíjat szednek, a bevételből pedig a titkosrendőrség működését finanszírozzák. Tennessee Williams azt mondta, hogy a Camino Realba mindent beleírt, amit tudott az életről. A darab tehát nagyon sokrétegű, és azt gondolom, hogy egy komoly társulatnak, mint amilyen a Magyar Társulat, ilyen darabokkal kell foglalkoznia. Egyébként érdekfeszítőnek találom az idei repertoárt, különböző stílusú előadásokat vonultat fel, a város büszke lehet, hogy ilyen színháza van. Mindenkinek azt tudom ajánlani, hogy támogassák a színházat és látogassák az előadásokat, mert nem marad más. A kultúra haldoklik, egyik fontos cölöpje pedig a színház, ahová az embereknek muszáj járniuk, ha értékes életet akarnak élni. Ha nem akarunk zombiként létezni, a kultúrát fogyasztani kell. Csak a kultúra nyújt páncélt, amivel a manipulációs kísérleteket ki lehet védeni.
Hogyan emlékszel vissza a Szabadkán töltött évekre és az időszakra, amikor átmentél Magyarországra? Szoktál még visszajárni?
– Igen, hiszen itt élnek a szüleim, a gyermekem is gyakran itt tölti a nyarak egy részét. Nem veszítettem el a kapcsolatot Vajdasággal. A kilencvenes években nem igazán jöhettem haza, egy ideig a szüleimmel sem találkozhattam, mert katonaszökevénynek számítottam, viszont nagyon rendesek voltak velem a Budapesti Színművészeti Egyetemen. Most így visszagondolva az egy turbulens és nehéz időszak volt, de akkor rákényszerültem, hogy felnőjek. Egyébként soha nem rendelkeztem semmilyen kidolgozott, hosszú távú tervvel. Azzal kapcsolatban sem, hogy budapesti lakos legyek. Így alakult, ezt főleg a magánélet befolyásolta. Az egyetem elvégzése után a kaposvári Csiky Gergely Színházba kerültem. A gyökerem viszont, mostani kifejezéssel élve, a független szféra. Együtt generációsan és baráti alapon a nyolcvanas évek végén Urbán Andrással létrehoztuk az Aiowa csoportot. Tulajdonképpen a gimnáziumban, pedagógia szakon, osztálytársakkal megalapítottuk a Pó színházi csoportot. Urbánék Zentán dolgoztak és a KMV-n találkoztunk. A barátság azóta tart. A politikai helyzet miatt voltak megszakítások, de ez egy felbonthatatlan szerződés azokkal az emberekkel, akikkel együtt tapasztaltuk meg azt a csodálatos, rövid ideig tartó időszakot, a nyolcvanas évek második felét, amikor minden ment tönkre, érezhető volt az infláció hatása, a kultúra viszont virágzott. Ellentmondásokkal teli intenzív időszak volt, tudni lehetett, hogy minden szétrobban, így is történt. Átmentem Magyarországra, hosszan jártam a Színművészeti Egyetemre, előbb színészi-, majd rendezői szakra. Az első hely, ahova elkezdtem járni a Tilos az Á klub volt, sok mostani ismerősömet ott ismertem meg. Szerencsésen alakult, ahogy kimentem, néhány hónapon belül megvolt a helyem.
Élettársaddal, Ónodi Eszterrel minden bizonnyal rettentően elfoglaltak vagytok, és van gyermeketek is. Bonyolult családon belüli szervezést sejtek, vagy az egész ettől izgalmas?
– Ettől egyáltalán nem izgalmas, inkább nehéz és stresszes. A családi logisztika a legnagyobb feladatunk, erőink hatvan százaléka erre megy el, ugyanis az utóbbi négy-öt évem úgy alakult, hogy alig dolgoztam Budapesten. Rengeteget utazom, az autópálya lényegében az irodám. Mindeközben pedig teljes szeretettel arra törekszünk, hogy a gyermekünk ne zilált körülmények között nőjön fel. Az ilyen életmódban az a legnehezebb, hogy nagy odafigyelést igényel, nem engedhetjük el magunkat szinte egy pillanatra sem. Valamennyire már mégis kialakult mindez, harmonikus egység vagyunk.
Figyelemmel kíséred-e a mai fiatalok színházi próbálkozásait?
– Természetesen egyértelműen fontos dolognak tartom az odafigyelést, munkáik megnézését, a segítséget, művelem is, és sok értékes munkát láttam, melyek rendkívül komplexek, és sokat tanulok belőlük, bár vannak elemek, melyek nem tetszenek. Például sok fiatal, akik a színházi vagy a filmes világba igyekeznek, nagyon sikerorientáltak, túl gyorsan akarnak mindent, mondjuk azonnal címlapra kerülni. Ez nem fejleszti az idegrendszert, márpedig az egész szakma csak idegrendszer kérdése. Ahogyan az igazi szakemberek mondják, az első tíz-tizenöt rendezés nem számít, az a tanulópénz. Azután nyílik ki egy kapu, olyan tartalmakkal, melyekről addig nem is tudtunk. Távlatokban érdemes gondolkodni, nem a gyors és azonnali sikerekben.
