A határ a csillagos ég

„Az össz sikere a Diákszínpadnak a több mint 500 név, ami a listánkon van. Ki büszkélkedhet még azzal, hogy egy ekkora családja van? Nekünk van, és én erre nagyon büszke vagyok” – hangzott el a beszélgetésünk alatt Figura Teréziától, az Újvidéki Színház Színes Szilánkok Diákszínpadának vezetőjétől.

Húsz évvel ezelőtt született meg az ötlet, mely szerint az újvidéki és a környékbeli gyerekekkel foglalkozni kellene, továbbá értékeket kellene átadni nekik – ehhez az alapötlethez a mai napig hű maradt a diákszínpad. A cél nem az volt, hogy hivatásos színészeket neveljenek, hanem az, hogy a gyerekek megismerkedjenek egymással, valamint megismerjék és megszeressék a színházat. Ennek ellenére a sok hivatásos színészt feltételezhetően a diákszínpados évei alatt szerzett tapasztalatok is buzdíthatták arra, hogy később ezt a hivatást válasszák. Figura Terézia örömmel tekintett vissza a kezdetekre, az elmúlt években szerzett élményekre, emellett izgatottan mesélt a jelenlegi előadásról, melynek megálmodói a Crnkovity Gabriella, Figura Terézia, Gombos Dániel, Huszta Dániel, Juhász Valéria és Német Attila alkotta koordinátor csapat. A bemutató június 4-én lesz, összesen 54 résztvevővel 6-tól 41 éves korig, és nem véletlenül az (Át)változások címet kapta.

Hogyan tekintesz vissza a kezdetekre ennyi év távlatából?

– Nagyon izgalmas, mert valóban nem azzal a céllal alakult meg a diákszínpad, hogy itt majd színész tanoncokat nevelünk. Amikor Ábrahám Irén, Klemm Márta és Juhász Valéria kiötlötték, hogy jó lenne az újvidéki és az Újvidék környéki gyerekeket valahogy egybevonni és a színházba becsalogatni, tényleg nem ez volt a szándék, viszont úgy alakult, hogy az elmúlt húsz év alatt több mint húsz diplomás színész került ki a berkeinkből. Ha most így visszagondolok, elvégre ez is lehet az egyik célkitűzés, de valóban nem így indultunk. Én továbbra is azt vallom, a legfontosabb az, hogy odafigyelő, okos, művelt embereket neveljünk belőlük, ami manapság már nagy ritkaság. Aztán erre épülhet a többi. Ha valaki ugyanis művelt, olvasott, mindenbe bele tud csippenteni, sokmindenhez ért és nyitott, attól kezdve a határ a csillagos ég. Ha ezt a gyerekek megértik, akkor ettől kezdve a tőlünk kapott szaktudásra sok mindent ráépíthetnek. Lehetnek kiváló szónokok, megállják a helyüket a jogi, a tanári, az újságírói pályán, ahol nagyon fontos a megjelenés, az összeforrott kifejezés. Itt mindazt, ami a jövendőbeli szakmájukkal kapcsolatos, el tudják sajátítani.

A mai hivatásos színészek közül kiket említenél meg, akik diákszínpadosok voltak?

– Nehogy az történjen, hogy valakit kihagyok, de csak az Újvidéki Színházban a társulatnak a háromnegyede, a szabadkai társulatnak körülbelül a fele, a Zentai Kamaraszínház társulatának szintén a fele diákszínpados volt. A Kosztolányi Dezső Színház anno, amikor Urbán András a társulatát összehívta, az összes tagja diákszínpados volt. Ebből a távlatból nézve ez egy nagyon izgalmas tény, mert valóban mennyi tehetséges, odaadó, lelkes ember van. Ha nem foglalkozunk behatóbban gyerekneveléssel, drámapedagógiával, nem hiszem, hogy ennyire észleljük ezeket a tehetségeket, megnyílt szíveket, mint abban az esetben, ha konkrétan dolgozunk velük. Valójában, aki mélyebben belenéz, aki valamilyen formában dolgozik a fiatalokkal, az fel tudja mérni, hogy ezek a gyerekek mennyire tudáséhesek. Picit úgy érzem, menekülnek is az egyre magolósabb, a logikát alig igénybe vevő iskolarendszerből, szinte loholnak át ebbe a szárnybontogató stílusba és munkafolyamatba. Csak adni kell nekik. Itt tulajdonképpen másképpen mondhatnak ki dolgokat, lehet véleményük. Ez számukra is nagyon izgalmas, hiszen maga az iskolarendszer olyan kockás lett, hogy ők alig várják azt, hogy tanulhassanak különböző tapasztalatokból, érzésekből, látványképekből, viszonyokból, tehát mindabból a külső hatásból, ami szerintem kell, hogy érjen egy embert. Nem lehet üvegbúra alatt tartani a fiatalokat, meg kell érezniük a fájdalmat is, a szépet is, tehát látniuk kell a feketét, meg a rózsaszínt is. Különben nem alakul ki az az életképük, ami tulajdonképpen a valóság, amely valóban nagyon színes és tarka.

Milyenek a visszajelzések, hogyan viszonyulnak a gyerekek ahhoz a munkafolyamathoz, ami itt zajlik?

– Az országban a legjobb intézmények között elismert színház profi színészei a saját idejüket maguktól és családjuktól elvéve ezekkel a fiatalokkal dolgoznak. Ezt a gyerekek nagyon jól értik és érzik, és maximálisan értékelik. Ebben van az egésznek a szépsége, ez a fontos, hogy a gyerekek mit gondolnak, és ők, hogy érzik. A gyerekek fantasztikusak, ők ha valamibe belekezdenek, azt teljes odaadással, hitvallással tudják csinálni, művelni. Nagyon hálásak, rengeteg pozitív energiát adnak, ami bennünket is feltölt, és tőlük mi is nagyon sokat magunkba tudunk szippantani. Ők annyira tisztán, önzetlenül tudnak hálásak lenni és szeretni, hogy ettől több tulajdonképpen nem is kell. Mai napig is vannak olyan fiataljaink az idősebb generáció közül, akik több mint tíz éve, a felcseperedésük ideje alatt végig diákszínpadosok voltak, és a mai napig visszajárnak, mert úgy érzik, tudnak még kapni valamit. Mellettük itt vannak még a legkisebbek, és minden reményünk abban van, hogy tíz év múlva még mindig itt lesznek, és dolgoznak velünk.

Mennyire és hogyan lehet idevonzani a fiatalokat a színház világába?

– A toborozás egyre nehezebb, húsz év távlatából egyre kisebb a visszhang, de egyre kevesebben is vagyunk. Viszont, most az egymásnak átbeszélés, és a barátok idevonzása talán soha ilyen nagy nem volt, mint ebben a pillanatban. Ők is akarnak valamit csinálni, és amikor az iskolában hallják, hogy mekkora odaadással és lelkesedéssel beszélnek a barátok arról, ami itt történik, ők is kíváncsivá válnak. Így történt az idén is a tagtoborzón, hogy például a legkisebbeknél, akik 7–11 évesek, először jelentkeztek kilencen, aztán jött még két gyerek, meg még két gyerek, és most már vannak tizenhatan, tehát feltöltődünk. Egymásnak mesélnek, és a barát is meg akarja nézni. Egy óra múlva már ott tartunk, hogy ő is fent van a színpadon a többiekkel. Annyira könnyen tudnak beolvadni a csapatmunkába, hogy ők idevonzzák egymást. Tehát ez az izgalma, ha a szakember érti a dolgát, felcsiklandozza az érdeklődést, utána ők már olyan könnyen beállnak a csapatba, hiszen nekik nincsenek gátlásaik, mint nekünk felnőtteknek.

Az előadás, amelyre készültök az (Át)változások címet kapta. Mondanál néhány szót a bemutatóról?

– Az (Át)változások története, hogy a Diákszínpad a húsz év alatt különböző formákban és jelenségekben változott. Mi is változtunk, öregedtünk, a fiatalok jöttek-mentek, mások is jöttek, régiek is visszajöttek. Létünk különböző formáin mentünk keresztül, a szellemi és fizikai formákra egyaránt gondolok, és ezt szeretnénk megmutatni. Továbbá azt, hogyan tudunk fejlődni, mely paraméterek alapján dolgozunk a Diákszínpadban, és ezekre mindenképpen megpróbáljuk megtanítani őket, az alapszabályok, amelyek nélkül nem lehet. Mindig is azt vallottuk, hogy ha valaki az iskolában rosszul teljesít, akkor nem jöhet, ezzel pedig a szülők mindig egyetértettek. Tehát ezeket a csoporton belüli és egyéni változásainkat, ezt a forgószelet, amely visz bennünket húsz éve, ezt szeretnénk ebben az előadásban megmutatni. Én azt gondolom, a színpadon is nagyon izgalmas lesz látni ezeket a nagyon erőteljes vélemény-nyilvánításokat, fizikai technikát, belső energiát, irgalmatlan mennyiségű akarást és a szeretetet. Azért mondom a szeretetet utoljára, mert azzal kezdődik és fejeződik, és ez a legfontosabb nagybetűs szó. A többi ebbe az egy szóba van beleburkolva, és szép látni, hogy megnyílnak ezek a szívek, és ledöntik a gátakat, amelyek mindannyiunkban ott vannak. Bennük le kell döntögetni, óvatosan, hogy ne sérüljenek, hiszen tudjuk, ezzel segítünk nekik. Ez az előadás pedig mindezt magába foglalja generációkon keresztül, hogy hogyan is birkózik meg vele egy 7 és egy 27 éves.

Mit emelnél ki a húszéves munka legnagyobb eredményeként, sikereként?

– Az én személyes eredményem, amikor anyának szólítanak, amikor az édesanyjuk mellett úgy köszönnek, hogy „Szia, Anyu!” –, de valóban ezek a gyerekeim. A Diákszínpad összes sikere a több mint 500 név, ami a listánkon van, és azok a gyerekek, akik most az (Át)változások kapcsán a Facebookon beütik azt a rengeteg like-ot és megosztást. Mert függetlenül attól, hogy túlnőttek már bennünket, sokan közülük szülőként vagy támogatóként is itt vannak velünk, vagy lelkes szurkolóként, és ez egy óriási család. Ki büszkélkedhet még azzal, hogy egy ekkora családja van? Mert ez 500 gyerek, és mindegyiküknek két szülője van, van akinek két gyereke, és ha beszorozzuk, ez egy olyan népes család, amely több mint 2000–3000 tagot számlál a mai napon. Kinek van ilyen családfája? Nekünk van, és én erre nagyon büszke vagyok.

Melyek a további tervek?

– Mivel borzasztó nagy az érdeklődés, a legőszintébben és titkoltan abban reménykedünk, hogy az (Át)változások című előadásunkat szeptemberben újra repertoárra tudjuk tűzni. Most kifújjuk magunkat, majd októberben kezdünk el újra dolgozni a fiatalokkal, ahogy szoktuk is, közzéteszünk egy meghívást, hogy ha akadnak új érdeklődők, azok is csatlakozhassanak hozzánk. A terveink között van, hogy jövőre úgy dolgozzunk a gyerekekkel, külön-külön is és együtt is, hogy megmérettetésekre is eljussanak, úgy a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójára, mint Becsére a Májusi Játékokra, vagy Bácsfeketehegyre a Gyermekszínjátszók Találkozójára. Mi ezt már a korábbi években is csináltuk, hogy különböző korcsoportokban, munkafázisokban megmérettetjük őket, hogy ők is érezzék munkájuknak a súlyát.