Az írás címe Minarik Ede, a Régi idők focija című film főszereplőjének legendás mondása, akit Garas Dezső elhunyt színművész formált meg. Semmi sem fejezi ki jobban a szurkolás lélektanának jellemzőit, mint ez a mondat, főleg most, amikor már nagyban zajlik a labdarúgó-Európa-bajnokság. Nemsokára pedig a Rio de Janeiróban megrendezendő 2016. évi nyári olimpiai játékokat izgulhatjuk végig egy csapatként.
Bizonyára mindenkinek van legalább egy emlékezetes története, amikor a rázúduló, hullámzó érzelemvilággal kellett megküzdenie kedvenc csapatának vagy egyéni sportolójának egy-egy kiemelkedő teljesítménye után. Ez alól egyikünk sem kivétel, a meghatódottsággal küszködünk, amikor siker születik és jól teljesít a csapatunk vagy valamelyik sportolónk. Különböző sportesemények kapcsán felmerülhet bennünk a kérdés, vajon miért olyan jó érzés szurkolni? Miben rejlik a titok? A lényeg, hogy ilyenkor bizony nemcsak egy sportolóról vagy egy csapatról van szó, hanem a mi csapatunkról, valamint a mi sportolónkról.
Tudományos kutatásokkal is bizonyították, hogy a szurkolás több mint egyszerű szórakozás, és pozitív hatással van mentális egészségünkre. Az eredmények alapján már az nagyban hozzájárul a mentális egészség megőrzéséhez, ha a képernyők előtt szurkolunk. Ha pedig a szurkolók ellátogatnak csapatuk egy-egy mérkőzésére, az ott tapasztalható szociális kötődés még inkább javítja mentális egészségüket. A szurkolás egyik és talán legfontosabb pszichológiai jellemzője, hogy általa egyfajta hovatartozás- és kötődésérzés uralkodik el rajtunk. Edward Hirt, az Indiana Egyetem pszichológia szakos professzora szerint a szurkoláson keresztül egyfajta kötelék alakul ki az emberekben. Emellett különböző kísérletekkel azt is bebizonyították, hogy a drukkerek közérzete máris jobb lesz, ha a csapatuk győzelmet arat. Ezt a jelenséget „tükröződő dicsőségnek” nevezzük, amikor is a győzelem hatására a szurkoló hangulata azonnali javulást eredményez. Edward Hirt érdekes kísérletében az 1990-es években az egyetem baseball csapat rajongótáborának az ellenkező nem képviselőiről fényképet mutatott, a rajongóknak pedig fel kellett mérniük mekkora eséllyel indulnának, ha valakit elhívnának randevúra. A csapat győzelme után a szurkolók sokkal optimistábban álltak a kérdéshez, sőt más különféle ügyességi játékokban is jobbnak bizonyultak. A férfiak esetében a kutatások eredményei arról is árulkodnak, hogy a szurkolás által szerzett önbizalomnak fiziológiai alapjai is vannak. A férfi szurkolók esetében ugyanis emelkedik a tesztoszteronszint, vereség hatására pedig csökken.
A kutatások eredményei részben megmagyarázzák a szurkolás pszichikai és fiziológiai jellemzőit, azonban ez még nem ad választ arra, vajon egy drukker miért marad hű csapatához azokban az időkben is, amikor egyik vereség követi a másikat. Abban a szakemberek és a szurkolók is egyetértenek, hogy ez a választás komoly elköteleződést eredményez. A szurkolók egy közös cél érdekében egymást és a játékosokat támogatva vannak jelen a lelátón vagy a tévéképernyők előtt. A meccs ideje alatt semmi más nem számít, csak a csapat. Ezek olyan pillanatok, amikor megszűnnek létezni a különböző magánéleti és munkahelyi problémák, senkit sem érdekel, hogy ki mit hagyott maga mögött. Csupán az itt és most számít, és ez csakis a csapatról és a közös cél érdekében tett pillanatnyi erőfeszítésekről szól. Ezenfelül az aktív szurkolók a felesleges feszültségtől szabadulnak meg. A szurkolás által tapasztalják és tanulják az öröm és a kudarc érzésének kezelését. Mindez elsősorban a csapathoz való tartozást eredményezi, önbizalmat, presztízst és nem utolsósorban az erős összetartozás érzését biztosítja. Kortól és nemtől függetlenül ez mindannyiunk számára bizonyos csapategységet jelent, egy közösséget, ahova tartozhatunk. A szurkoláson keresztül pedig ezt csak tovább erősíthetjük. Végezetül arra a kérdésre, miért tartunk ki akkor is a sportolóink, csapatunk mellett, ha azokat vereség éri, Edward Hirt szerint az a válasz, hogy a hűséges szurkolónál az összetartozás érzése jelentkezik, amit egyszerre oszt meg a drukkertársaival, akikkel siker esetén együtt örül, ha pedig veszít a csapat, a szomorúság érzésén is osztoznak. A szurkolás tehát szociális lényünk egyik fontos alkotóeleme lehet, amelyen keresztül emberi alapszükségletünket, a csoporthoz való tartozás igényét, és az ahhoz kapcsolódó széles spektrumú érzelemvilágunkat elégítjük és nyilvánítjuk ki.
