Egész évben (pontosabban egész iskolaévben) a nyári szünet éltetett. Már alig vártam, hogy ne kelljen délelőttönként mérgezett egérként rohangálnom a kicsi, a nagy, az ebédkészítés és az elintéznivaló ügyek között. Mert a délelőttök egy szempillantás alatt elhussantak, fél tizenkettőkor meg ott álltam ebéd nélkül, ordító, anyát akaró kis matricával a derekamon, ebédért kuncsorgó iskolással a konyhaajtóban, és kezdtem megőrülni. Akkor még szeptember volt…
Mondom, az eljövendő nyári szünet éltetett. Milyen jó is lesz majd, ha nem kell időre főzni, Sára sem megy 12.20-kor iskolába, szabadok leszünk, mint a madár, időnk pedig rengeteg lesz! Aztán jött a téli szünet. Rájöttem, azért nem ilyen egyszerű a dolog. Igen, vakációkor nincs szoros menetrend, lehet kicsit lazulni, az sem baj, ha az ebéd megcsúszik. Viszont nyugalom, no, az nincs. Tanítási napokon csak délelőtt voltak együtt a gyerekek, és mivel ez elég rövid idő, nem igazán volt lehetőségük kibontakozni. Hanem aztán a téli szünetben! Alig néhány nap után elkezdtem visszasírni az iskolát. Egész nap egymás csikorgatásával, bosszantásával foglalkozott a csipet-csapat.
Ha a kicsi csendben volt, szépen játszott, odament a nagy, belekötött, vagy csak elvett tőle valamit. Persze a hadjáratot teljesen ártatlan képpel vezette le, amolyan itt sem vagyok, és amúgy sem csináltam semmit ábrázattal. Pepe abban a pillanatban méltatlankodni kezdett az őt ért atrocitás miatt. Sára, mint egy győztes hadvezér vonult be a gyerekszobába, arcán a levakarhatatlan, elégedett mosollyal. A szobában szépen szétpakolta valamelyik apró, millió alkatrészből álló, számára igen kedves, játékszettet. Már el is felejtette öcsit, meg minden mást. Nagyjából ekkorra a kicsi elunja magát, szétnéz a házban, mivel is dobhatná fel a napot. A gyerekszobába érve fölragyog a szeme: elérhető közelségben vannak az amúgy jól elzárt, és pontosan ezért megkaparintani vágyott, Littlest Pet Shop-figurák (és a hónapokon át gyártott picike ágyak, székek, ruhácskák). Ilyenkor lecsap, ragadozóként fölkapja a legközelebb eső valamit, és azonnal sprintel a szobából. Sára pedig a Peti által elvárt módon reagál: visítva ugrik az öccse után. Nagy zavarócska kerekedik, immár Pepe a győztes hadvezér.
Idegtépő a dolog, bár azt a variációt, amikor Peti fölbosszantja, illetve kicsit megtépázza Sárát, elég nehéz komoly arccal végigcsinálni, mert ilyenkor Sára sírva fakad, Pepe meg, mint kis ártatlan, jön, és meglepetten mondja, hogy a neni csikorog.
Változó, hogy ki kezdi a bosszantást, az is, hogy hogyan, egy a lényeg: szülőként rettenetes nézni, ahogyan egymást cukkolják, bosszantják. Ráadásul tudván, hogy mindezt (főként) csak unalmukban. Azért az nem semmi, hogy a kicsi is milyen gyorsan megtanulta, miként érhet el egy pillanat alatt tökéletes hatást. Vélhetően jó tanára volt.
Hát így jutottunk el a nyári szünetig. Délelőttönként imáimba foglaltam a szent és várva várt vakációt, testvérszekáláskor meg hálát adtam az égnek, hogy már csak pár óra, és a nagy elmegy az iskolába.
A vakációval kapcsolatban elfeledkeztem valamiről, amit úgy hívnak: NYÁRI TÁBOR. A tavalyra tervezett elmaradt, így élmény híján teljesen kitörlődött az agyamból, hogy ilyen lehetőség is van. Az első a suli után egy héttel volt, pontosan akkor, mire kezdtem megőszülni a beste kölköktől, a második meg egy héttel az első után. Jaj, de jó is volt! Az egyik hittantábor volt, a másik kézműves. Mindkettő nagyon tetszett az egész családnak. Nekünk, szülőknek pszichoterápiával ért fel, Sára sokféle helyen járt, ismerkedett, barátkozott, játszott, Pepe pedig egyfolytában Sárit hiányolta.
Még csak nyár közepe van, és mi kilőttük a táborokat. Lehet, hogy dőreség volt. Nem tudom, milyen válogatott szülőiideg-borzolást találnak még ki a nyár folyamán a csemeték, mert a következő robbanásig feszült állapot környékére nincs másik tábor (vagyis van, csak a pénztárcánk nem bírja). Ha minden kötél szakad, legfeljebb mi elmegyünk valahová. A gyerekek nélkül. Talán a nyugalom szigete megfelelne.
