A mi gyerekkorunkban nagy buli volt a Jó Pajtásból levelezőtársat választani. Egy ismeretlen, hasonló korú gyerekkel levelezni olyan felnőttes dolog volt, úgy éreztük, komolyabban vesznek a nagyok, ha kiderül, mi már levelezünk. Akkoriban még nem volt Skype, Internet, Messenger stb. csak a postán küldött levél. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Skype és társai nem jók, hiszen kétség nem fér hasznosságukhoz, hanem azt, hogy egy kézzel írt, postán feladott levélnek külön varázsa volt (és van ma is).
Megannyi izgalom! Jól át kell gondolni, mit ír az ember, aztán el kell menni a postára, fel kell adni a levelet. És várni. Először arra, hogy a címzetthez elérjen az iromány, aztán a postásra, aki a válaszlevelet kézbesíti.
Már egészen elfeledkeztem a levélírás és -várás izgalmairól, amikor egy kedves ismerősöm felvetette, hogy egy barátnőjének a lánya és Sára levelezhetnének. A lányok hasonló korúak, mindketten állatbolondok, szeretnek zsizsegni, minden adott egy jó barátsághoz. Gyorsan megkérdeztük a lányokat, és egyik sem ellenkezett, miután elmondtuk, mi is lenne a „feladat”.
Az első levelet a másik kislány írta, lestük is a postaládát mindennap, postás így még várva nem volt! Egy napon befutott a színes boríték. A címzett kikapta a kezemből, rohant bontani.
Én meg utána. Még nem bontott levelet, meg kellett mutatni neki, hogyan lehet szépen kinyitni. Aztán, mit ad az Ég, hát kézzel volt írva! Ez külön érdekes volt. Nem azért, mert még nem látott kézzel írt levelet, hanem azért, mert ő eddig csak képeslapot kapott, levelet nem.
Válaszírás előtt beszereztünk néhány szép, színes levélpapírt, sorvezetőt, borítékot. Amint a technikai rész megvolt, lehetett gondolkodni a válaszon. Elkészült néhány variáció, mire a levél eljutott a borítékba. Némelyikből kimaradt valami fontos, a másik csúnya lett, a harmadikban sok volt a javítás… Sára ennyit még egyetlen iskolai házi feladaton sem dolgozott. És szépen írni se sietett. Eddig. Szülői szemmel még nem gondoltam bele a levelezés hasznosságába. Hát ezt kötelezővé kellene tenni! Önálló gondolkodás, mondandó rendszerezése, szelektálása, szépírás, helyesírás – mennyi fontos dolog kell egy levél megírásához!
Én nem voltam valami híresen nagy levelező… Hogy is mondjam… Egy levelet írtam én fűnek-fának, hanem a másodikig nem igazán jutottam el, a harmadikról meg ne is beszéljünk! Mindig közbejött valami. Hol világvégét jósoltak, akkor meg ugyan minek írjam meg, hol tanulni kellett (volna), hol pedig egyszerűen nem értem rá. Vagyis rémesen lusta voltam.
Sári nem ilyen. Ő ír. Azonnal. Csak a nagy munkába valahogyan beleveszik. Kínosan ügyel arra, hogy minden fontos dologról írjon, és a kész mű újraolvasásánál általában kiderül, valami megint kimaradt. Nosza, kezdi elölről. Most is itt tartunk, a többedik variáció sem méltó a postázásra, ezért megint újat kell körmölni.
Attól tartok, magam fogom szorgalmazni a videobeszélgetés (illetőleg Skype) bevezetését, mert egyre rosszabbul tűröm a házat beborító papírokat. (Hogy miért mindig a nappaliban kell az ilyesmit csinálni?!) Ráadásul Pepe nagy örömmel kaparintja meg a legfrissebb variációt, és, uzsgyi, már szalad is vele. Kész bolondokháza nálunk egy levél megírása is. Pedig olyan bulis! Még én is kedvet kaptam hozzá.
