Állítólag az 1678-ban kitört angol–francia háború idején a franciák beszüntették a bordeaux-i borok szállítását az angol udvarokba. A lordoknak új nedű után kellett nézniük. Ekkor került a figyelem középpontjába egy portugáliai kis kikötőváros, Porto. Az idő tájt már hajók tucatjai futottak ki innen a világ számos kikötőjébe, az akkor még ismeretlen és minőségtelennek számító mámorító itallal.
A portugálok évszázadok óta a meleg szeptemberi napokon gályákra pakolják a spanyol–portugál határon kanyargó Douro völgyében préselt mustot. A rakományt pár nap alatt leúsztatják a torkolatig. Az őszi időjárás különös zamatot ad a rámpássá érett szőlőlének. Ekkor a szesz erjedését megállítják. A kierjedetlen cukortól a bor édes marad, a rövid idő miatt pedig nem károsodnak a lé színező- és cserzőanyagai. A végleges alkoholtartalmat a brandy adja meg. A hordók Vila Nova de Gaia pincéibe kerülnek, és várják, hogy évtizedek elteltével, különleges alkalmakkor felbontsanak egy palack Porto Brancoót, Porto Rubyt vagy Porto Tawnyt.
A magamfajta hátizsákos turista számára egyértelmű volt, hogy a város felfedezését a Douro bal partján, a borfaluban kell kezdeni. A megszámlálhatatlan színű és ízű portóit kortyolgatva hamar megéhezik az ember. Betértem hát egy vaníliakrémes pastel de natára, Porto jellegzetes sütijére. Utam a 6 km hosszú Avenida Boa Vistára vezetett, melynek a végén az óceán csattogtatja mérges hullámait, a szörfösök legnagyobb örömére. Meg az enyémre is, mert így nem én voltam az egyedüli március elején, aki a 9 fokos vízbe merészkedik. Hatalmas hullámok pofoztak, de a visszahúzódó fodrok is adtak párat. Az élmény kárpótolt: fürödtem az óceánban!
Az észak-portugáliai város Európa egyik legrégebbi és legkarizmatikusabb városa. Messze földön híres romantikus hangulatáról, stílusos építészetéről és festői óvárosáról, amely az UNESCO Világörökség része. Szűk utcáit taposva, ha egy picit nem figyelünk, visszacsöppenhetünk a múltba. Megmásztam a 225 lépcsőt a 76 méter magas Torre dos Clérigos toronyba (klérikusok tornya), ahonnan mesés kilátás nyílik a belvárosra, a várhegyre és a Douro folyó torkolatára. Megnéztem a monumentális Sé katedrálist és a hatalmas főteret a városházával. Befordultam a Sao Bento vasútállomásra. Hát nem olyan, mint a mieink... A mélyen vallásos portugálok lépten-nyomon templomokat emeltek az évszázadok folyamán. A Saint Ildefonso templom és az Almas kápolna messziről magukra vonják a turisták figyelmét, kék-fehér mintázatú csempeképekkel vannak ugyanis befedve. A Santa Catarina sétálóutcán minden emléktárgyárus szebbnél szebb parafa képeslapokkal csalogatja a turistákat. Egyébként egész Portugáliára jellemzőek a parafából készült termékek: cipő, pénztárca, szoknya, kalap, táska, kötény, hűtőmágnes. Érdekesek voltak számomra a Pingo doce üzletláncban 9 euróért kínált szárított, sózott, füstölt, lepedő nagyságú halszeletek. Helyettük inkább egy-két euróért finom portói borokat vásároltam, és fejlesztettem szegényes borkultúrámat.
Szeptember elejétől a Wizzair fapados légitársaság Portóba is indít Budapestről közvetlen légi járatot heti két alkalommal. A menettérti jegy ára kevesebb mint 100 euró. Vállalkozó szellemű borkedvelők, hajrá!
