(Charles Baudelaire: Az albatrosz)
Legújabb családi történetünk kapcsán jutott eszembe Baudelaire verse. Túlzás nélkül azonosítható vagyok az albatrosszal, pedig én csak egyik szárnyamat vonszolom csüggetegen…
Ó, igen, sikerült eltörnöm a kezem. Mondjuk, így harminchárom évesen már illő is volt, hiszen annyi, de annyi balesetem volt már, és még soha nem sikerült beszerválni egy törést sem. No, most kipipálhatom. Hogy nagyobb legyen az öröm, a balt törtem el, és én, persze, balos vagyok. Most derült ki számomra, mennyire bosszantó egy kisujj eltörése: semmire se való, kis vacak az ember kezén, de, ha eltörik, az egész (vagy legalábbis a fél) kéz hasznavehetetlenné válik.
Tényleg röhejes. Vagy siralmas. Hol hogy. Az első héten minden házimunkát megsirattam. Némelyiket azért, mert esélye sem volt, hogy elvégezzem, de tovább tartott kivárni a segítséget, mint például kicserélni Peti kakis pelusát (egy kézzel sem lehetetlen, csináltam is, de…). Aztán teregetés közben is az egereket itattam, mert lassan ment, kellett volna a másik kezem.
Minden nehezebbé vált. Peti állandóan cipeltette (illetve cipelteti) magát, mióta megtörtént a landolás. Fölveszem, már az se egyszerű, erre ő ficánkolni kezd, hátraveti magát, mert amúgy ez jó buli, és én most nem tudom visszaemelni. Elviszem az ágyig, ott leteszem, és ő azonnal újra jön, hogy emeljem föl. Ördögi kör ez! Amikor meg szépen ül a derekamon, biztos, hogy enni vagy inni kér. Itt két lehetőség van. Az egyik az, hogy leteszem a kicsit, ő ordít, én előkerítem a kért dolgot, és csatlakoztatom a csemetét a cumisüvegre. A másik, hogy a bibis kezembe átveszem a mütyürt (és most tilos a ficánkolás), és jobb kézzel, tök lazán átnyújtom a kért dolgot. Mindkettő variáció igen macera. Ha be is sikerül tennem az etetőszékbe, nem tudom becsatolni, márpedig muszáj, mert Peti egy keljfeljancsi. A partedlit pedig simán elfelejthetem. Ha pedig elfelejtem, akkor ebéd után át kell öltöztetni a kis önállóságot, mert az étel fele úgyis a ruháján landol. Az öltöztetés pedig…
Körülményes a porszívózás, nem megy a krumplipucolás (meg semmi ilyesmi, szóval ebédre vagy olyant főzök, amihez mindent elő tudok készíteni, vagy valaki kuktáskodik). Öcsi dajkálása közben nem tudom megkeverni az ételt, a cumisüveg tetejét sem tudom egyedül letekerni. Nem mosogathatok, amit azért annyira nem bánok, és különben is, minden pénzt megér a látvány, ahogy a zembör este számítógépezés helyett a napi csetrest mosogatja, én meg közben szudokuzok. Talán ez az egyetlen pozitív hozadéka a történetnek. (Állítólag vadul csillog a szemem, ha ezt a részt ecsetelem.)
Még jó, hogy nem adtuk el a nagyobb babakocsit, mert különben még kocsiztatni se tudnám a gyereket (a kerékpár mint olyan, kihúzva, így csak gyalog vagy babakocsival közlekedhetek). A használatban lévő kocsinak két fogantyúja van, ezért elő kellett venni a másikat, mert azt egy kézzel is lehet irányítani. A boltban eldönthetem, hogy a bevásárlókosarat viszem, vagy a babakocsit tolom, pedig mindkettő nélkülözhetetlen.
Peti rajtam alszik el (megszólhatnak érte, de én ezt is csodának fogom föl, ahhoz képest, mi volt előtte), egy kézzel elég érdekes művelet magam mellé tenni, de már egészen megszokta, újabban föl se ébred rá.
Hihetetlen, hogy egy törés mekkora kalamajkát okoz egy kisgyerekes családban. Fogadni mernék, hogy nem egy történettel fog gazdagodni a családi legendárium. És azt még nem is említettem, hogy költözés közepén vagyunk.
