Mindig izgalmas vállalkozás történelmi távlatból olvasni egy történelemfilozófiai értekezést, kielemezni, a szerző milyennek ítélte meg a jelent, amelyben élt, a tapasztalatai és a rendelkezésére álló adatok összegzésével miféle jövőt vizionált, és abból mennyi minden valósult meg, hiszen a mi szemszögünkből nézve a vizsgált időszak már múltnak számít. Különösen érdekfeszítő, ha az adott könyvet A Nyugat alkonya szerzője, Oswald Spengler írta. A döntés évei a német gondolkodó utolsó jelentős alkotása, amelyet másfél évtizeddel fő műve után adott közre. A kötet egészen pontosan 1933 augusztusában jelent meg, bő fél évvel azután, hogy Hitler és a nemzetiszocialista mozgalom hatalomra került Németországban.
A Németország és a világtörténelmi fejlődés alcímet viselő kötetében Spengler a Nagy Háború utáni másfél évtized történéseit boncolgatja, az akkori állapotokat igyekszik történelmi/kulturális kontextusba helyezni. Teszi mindezt kifejezetten konzervatív nézőpontból. A felvilágosodást tévesnek tartja, a vele kezdődő racionalista hagyományt elveti, és erősen bírálja ezen eszmék társadalom-politikai következményeit; a szocialista-kommunista és liberális eszméket radikálisan elutasítja, a munkásosztály létjogosultságát pedig tagadja.
A megszokott történelemértelmezéstől eltérően Spengler egészen más alapállásból közelíti meg, vizsgálja és értékeli a történelmi eseményeket és a közöttük megbúvó összefüggéseket, miközben mindvégig megőrzi felsőbbrendű habitusát, s némileg egyféle lekezelő pozícióból ítélkezik. Szerfelett tanulságos a mai kiélezett világpolitikai helyzet irányából olvasni a könyvet: mi az, ami közel egy évszázad alatt sem változott; mi az, ami idejétmúlttá vált; mi az, amiben a szerző tévedett; és mi az, amiben éleslátónak bizonyult.
A Hitel Kiadó gondozásában megjelent kiadvány kimerítő utószavában Csejtei Dezső és Juhász Anikó megpróbálják a korabeli társadalompolitikai helyzet felvázolásával megfelelő keretbe helyezni és értelmezni a műben írottakat. A Sorsdöntő évtizedek – a spengleri előrelátás és korunk történelmi dilemmái címet viselő tanulmányban felvetődik egyebek mellett a szerző magánélete, viszonya a náci párthoz, magához Hitlerhez, az akkori társadalmi helyzet, a korhangulat, emellett természetesen a könyv fontosabb felvetéseire is kitér a mű fordítását is jegyző szerzőpáros.
Spengler 1930-ban Hamburgban 800 személy előtt tartott előadást Németország veszélyben! címmel. Erre az eseményre a mű létrejöttének előzményeként szokás tekinteni. Ebben a beszédben sok minden elhangzott, amit később a szerző kötetében részletesebben is kidolgozott. Már itt bizonyos értelemben „megjövendölte” a második világháború kitörését – a kötetben ez a kérdés a Világháborúk és világhatalmak fejezetcím alatt található –, és megfogalmazódott, hogy a „fehér világ” idővel elveszíti gazdasági-technikai fölényét a „színes népekkel” szemben – a műben ezek a témák a Fehér világforradalom és a Színes világforradalom című fejezetekben vannak kidolgozva.
A konzervatív filozófus szerint 1870-től 1914-ig tartott a hosszú békekorszak, és annak emléke „az összes fehér embert jóllakottá, élvhajhásszá, kritikátlanná tette, valamint képtelenné arra, hogy elviselje a boldogtalanságot”. Ugyanakkor beléptünk a világháborúk korszakába. „Ez a XIX. században kezdődik, s áthúzódik a mostani, sőt, valószínűleg a következő évszázadon is.” Még mielőtt a két állítás közti ellenmondásra gondolnánk, vagy netán profetikus tulajdonsággal ruháznánk fel a szerzőt, tudnunk kell, hogy Spenglernél a háború számít az alapállapotnak, és a béke csak „a háború továbbfolytatása más eszközökkel”.
A világháborúk kora kapcsán érdemes az utószóból idézni: „Spengler a világháborút nem föltétlenül katonai értelemben érti, hanem ennél jóval szélesebb értelmet tulajdonít neki. Világháború a földkerekség egésze fölötti szupremációért, hegemóniáért folytatott küzdelem, folyjék ez a gazdaság, a politika, a kultúra, a média területén, vagy éppenséggel katonai eszközökkel. S ebben az értelemben még ma is az általa vizionált világháború korszakában élünk, akár hajlandók vagyunk tudomást venni róla, akár nem.” Talán felesleges utalnom rá, hogy ilyen tekintetben a Spengler által boncolgatott kérdés ma, a XXI. század harmadik évtizedében legalább ugyanannyira aktuális, mint a mű megszületésekor volt.
A kötet fontos sarokpontja, hogy az adott kor – ahogyan a cím sugallja: a döntés évei – átmeneti jellegű, mégpedig a világháborúk korszaka. Spengler szerint a hanyatlás első jele a fehér világforradalom, a második pedig a színes világforradalom. Mindezeket a kérdéseket a szerző német szemszögből vizsgálja, arra keresve a választ, mi lenne Németország feladata az adott helyzetben. Egyebek mellett nyilván ez a mozzanat is később ürügyül szolgált többnyire baloldali gondolkodók számára, hogy a kötet szerzőjét a fasizmus előkészítőjeként, egyféle ideológiai előfutáraként határozzák meg, holott éppen Spengler konzervativizmusa bizonyítja, hogy a hitleri rendszer kritikája jobboldalról is lehetséges. Az utószóban is idézett, sokat emlegetett gondolatában tömören fogalmazza meg a konzervatív forradalom csődjét: „Meg akartunk szabadulni a pártoktól. S egy maradt – a legrosszabbik.”
Ezzel kapcsolatban az utószó felhívja a figyelmet arra, hogy olvasás közben ügyelni kell arra, hogy a megfogalmazott bölcseletet ne egy meghatározott végkifejlet irányából vegyük szemügyre, és ne ruházzuk fel olyan esetleges tartalmakkal és célokkal, amelyekkel létrejötte során a mű nem rendelkezhetett. Itt fontos megjegyezni azt is, hogy a filozófus bizonyos fogalmak alatt nem pontosan azt érti, amit manapság mi érteni szoktunk alattuk. A „színes világforradalom” esetében például Spengler egy tőle idegen, az életműben legalábbis korábban nem alkalmazott szóhasználattal él. Az utószót jegyző szerzőpáros szerint az adott fogalom „gondolatának felvetésével Spengler egy olyan területre – a különböző etnikumok egymás mellett, egymás között élésének problémájára – irányította a figyelmet, mely időközben korunk egyik legkényesebb, legösszetettebb s még távolról sem megoldott problémája lett”.
A döntés éveinek két fontos kulcskérdése: ki nyerte meg, és ki veszítette el az első világháborút? Okfejtései során Spengler az első kérdés megválaszolása kapcsán az alábbi következtetésre jut: „A háborút a munkásvezér nyerte meg. Amit szerte a világon munkáspártnak és szakszervezetnek neveznek – s ami valójában a párthivatalnokok szakszervezete és a forradalom bürokráciája –, nos, ez jutott uralomra, s ők uralják napjainkban a nyugati civilizációt.” Ez volt az úgynevezett fehér világforradalom, amely a szerző szerint nem a XIX. századi materialista szocializmussal kezdődik, hanem a XVIII. század óta permanensen jelen van, s a felvilágosodás filozófiájában gyökeredzik. A filozófus úgy véli, ez a forradalom felülről kezdődött, a fejekben, s „nihilizmus volt, a pusztítás akarása”.
A mai értelemben teljesen, de azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a korabeli értelemben vett szolidaritásérzet és szociális érzékenység is jelentős mértékben idegen Spenglertől. A munkásosztályt mindenhol mély megvetéssel illeti. A kötet idevonatkozó részei az európai társadalom, az „egyenlőség” eszméjének, a „munkáskultusz”, a „munkás” bálványozásának kegyetlen kritikáját képezik. Nem feltétlenül a dolgozóval van baja. Úgy véli, hogy „a kétkezi munkás csak eszköze a hivatásos forradalmárok magáncéljainak”, az egyre inkább kiszélesedő szabadságjogok pedig valójában „a nihilizmus eszközei a társadalom nivellálásához”. A szerző munkásosztállyal szembeni ellenérzése szóhasználatában is nyomon követhető, amikor az adott társadalmi rétegről a következőket írja: „szellemi csőcselék”, „lelki defektusban szenvedők”, vagy éppen „liberális és bolsevik felkelések gengszterei”.
A fentebb említett második kérdésre a válasz az, hogy az első világháborút a Nyugat veszítette el. Ezt a kérdést a tartalmában és következtetéseiben egyaránt kissé meghökkentő A színes világforradalom című fejezetben dolgozza fel a szerző. Egy helyen azt írja, hogy „a háború a fehér rassz veresége volt, az 1918-as béke pedig a színes világ első nagy diadala”. Korábban egyáltalán nem volt jellemző Spengler műveire a rasszista felhang, és bár fogalomhasználatát nem szabad kiegyenlíteni a mi szóhasználatunkkal, itt tagadhatatlanul közelít a fajgyűlölő megnyilvánuláshoz. A mai Zeitgeist, avagy korszellem már konzervatív oldalon sem tenné lehetővé az olyan gondolat lejegyzését, amellyel Spengler itt él, amikor meghatározza a háború vesztesét: „A világháborút nem Németország, hanem a Nyugat veszítette el, amikor azt veszítette el, hogy tiszteljék a színesek.”
A Nyugat alkonyában már megfogalmazott és részletesen kibontott kultúra és civilizáció közötti különbség A döntés éveiben is fellelhető Európa és a nyugati civilizáció vonatkozásában. Spengler fatalista szemlélete „a művelt emberek áthagyományozott világnézete ellen” irányuló pusztító társadalmi tevékenységen alapul: „Újból és újból le kell szögezni: ez a társadalom, melyben épp most megy végbe a kultúrából a civilizációba való átmenet, beteg; beteg az ösztöneiben, s ezért a szellemiségében is az. Nem védekezik. Élvezetet lel saját kigúnyolásában és elpusztításában. A XVIII. század közepe óta egyre inkább két szárnyra esik szét; egy liberális és egy konzervatív körre, ez utóbbit az előbbivel szembeni tiltakozás és kétségbeesett védekezés hívta életre.”
A tanulmányírók pontosan állapítják meg a kimerítő elemzésről, hogy „keverednek benne a találó észrevételek a sokszor felszínes klisékkel, a zsurnalizmusból kölcsönzött sztereotípiákkal; Spengler – történeti ismeretein túl – inkább támaszkodik intuitív megérzéseire, sejtéseire, mintsem pontos közgazdaságtani vagy épp politikai előrejelzésekre”. Az elmés, ma is érvényesnek és elfogadhatónak mondható megállapítások mellett ez a hozzáállás olykor a valóságtól meglehetősen elrugaszkodó következtetések levonására sarkallja a szerzőt. Ettől függetlenül A döntés évei egy fontos korlenyomat, és elgondolkodtató társadalomvizsgálat – nem okvetlenül csak a két világháború közötti időszakról.
Nyitókép: Hitel Kiadó, Budapest, 2024, 352 oldal
