A Kosztolányi Dezső Színház új előadása, az Exodus, Tolnai Szabolcs szerzői projektuma, amely a kitaszítottságról, a hontalanságról és a menekülésről szól. Az előadás egyfajta szembesülés a mindenkori archetipikus történettel: az exodussal, az otthonaikat elhagyó, új lehetőségeket kereső emberek valóságával. Az előadás szereplői Nagyabonyi Emese, Czumbil Orsolya, Mikes Imre Elek, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Berta Csongor. Az előadás készítése során Tolnai Szabolcs és a színészek migránsokkal találkoztak, hogy közelebbről is megismerkedjenek a hosszú útra indult emberek sorsával. A színészeket arról kérdeztük, hogyan készítették az előadást, és mi tett rájuk eközben a legnagyobb hatást. Kucsov Borisz izgalmas próbafolyamatról számolt be:
Fotó: Molnár Edvárd
– Eleve az, hogy nem a színházban kezdtünk el dolgozni. Nem is benti bemutatót terveztünk, hanem kint, a szabadkai téglagyárban szerettük volna játszani az előadást. Nemcsak ezért mentünk többször oda, hanem azért, hogy találkozzunk azokkal, akikről előadást készítünk. Ugyanakkor nemcsak a mostani helyzet foglalkoztatott bennünket, hanem a mindenkori migrációról, exodusról igyekeztünk képet alkotni. Persze a színházban is dolgoztunk. Tanulmányoztuk a Bibliát, videókat, filmeket néztünk. Ettől az egész előkészület tartalmassá vált. Rám legnagyobb hatással azok a pillanatok voltak, amikor személyesen találkozhattunk a migránsokkal a téglagyárban, és amikor a határon tettünk terepszemlét. Ezek az élmények akkor belénk ívódtak, és utána hasznosítani tudtuk azokat, beleszőttük az előadásba, még ha nem is egy az egyben. Közös munkát végeztünk, a rendező kíváncsi volt a véleményünkre, a gondolatainkra. Alkotókként is részesei voltunk az előadásnak. Mindig is szerettem az ilyen fajta munkát. Nagyon jó az, hogy több oldalról vizsgálhattuk meg a témát, így kialakulhatott bennünk a reális kép a valódi helyzetről – mondta Kucsov Borisz.
Mikes Imre Elekre nagy hatást tett a csapatmunka:
– Tolnai Szabolcs vezetésével ugyan, de végig együtt dolgoztunk, sokat improvizáltunk, közös ötletek jöttek elő. Lendületes munka zajlott. Mivel Szabadkán a fő autóbusz állomásnál lakok, az elmúlt időszakban sok menekültet láttam. Mi emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy csak elmenjünk az emberek mellett, de mi a téglagyárban megismerkedhettünk velük. Először megtudakoltuk, honnan jönnek, hova mennek, azután előjöttek az egyéni történetek, és ettől az egész egyre személyesebbé vált, sokkal mélyebbé, emberibbé, ugyanakkor félelmetesebbé. Vittünk nekik ruhákat, élelmet, vizet, sok mindent, amire szükségük lehet. Rájöttünk, hogy legjobban a banánnak örülnek, mert arról biztosan tudják, micsoda. Ez a fajta színház nem engedi meg, hogy a színész belefásuljon. Nincsenek könnyítések és átvágó utak, minden a rendezőtől és a témától függ. Mindig más a feladatunk, és ez teszi igazán izgalmassá a munkánkat – hallottuk Mikes Imre Elektől.
Nagyabonyi Emesére nagy hatással volt a rendező merész ötlete, hogy kint készítsék el az előadást, és a menekültekkel való találkozások:
– Sokat kutattunk, sok információt gyűjtöttünk össze, sokat olvastunk, azután mindezt átengedtük egyfajta szűrőn, mert ami a médiában megjelenik, az nem mindig ad élethű képet a valós helyzetről. Mégis a találkozások voltak a legmegindítóbbak. Akárcsak mások, jómagam is koldusoknak és szomorkodó embereknek képzeltem ezeket az embereket. Nem csoda, hiszen nehéz az út, amit megtesznek, sokat szenvednek, de közben ők is olyanok, mint mi. Viccelődnek egymás között, gondolom anélkül talán végig se tudnák csinálni az egészet. Különösen a gyerekek, akiket játszani, ugrálni láttunk a „dzsungelben” – sokan így nevezik a téglagyár környéki nádas, bozótos részt. A szülők valószínűleg mindent megtesznek, hogy a gyerekek játékként, kalandként, ne szörnyű, keserű utazásként éljék meg az egészet. Ez egyben pozitív, ugyanakkor megrázó is. Amikor láttuk őket, Roberto Benigni filmje, Az élet szép jutott eszembe. Kalandunk nemcsak művészileg hatott rám, emberileg is hatással volt rám. A sorsukat látva feltettem magamban a kérdést, hogy mi bajom van egyáltalán? Fedél van a fejem felett, van mit ennem-innom, van munkám, a családom és a barátaim a közelemben vannak. Nekik mindez hiányzik. Ilyenkor sokszorozva érzem magamban a hálát. Jó érzés az is, hogy segíthettünk nekik. Néhány családnak mi adtuk át az infót, hogy éjfélkor lezárják a határt. Ekkor gyorsan összepakoltak és elindultak. Az előadások próbafolyamatát úgy kezdtük, hogy olvastuk a Bibliát, főleg az Ószövetséget és a Jelenések könyvét, majd kis papírdarabokra kiírtuk azokat a szavakat, amelyeket fontosnak találtunk. Ezeket kalapba tettük, utána kihúztunk néhány szót, melyekből haikukat írtunk. Szabad versek is születtek. Ezeket is kalapba tettük, és a kihúzott versekből jelenetet készítettünk, improvizáltunk. Aznap, amikor lezárták a határt, a délelőtti próbán írtam egy verset:
Éjfélkor zár a határ,
Éjfélkor a felhőoszlop leszáll,
Éjfélkor a nemzetség nyers húst darál.
Akkor még nem tudtam, hogy estére majd lezárják a határt, utána rácsodálkoztunk, hogy még ez előtt megírtam. Ez a vers egyébként belekerül az előadásba – fejtette ki Nagyabonyi Emese.
A temesvári Czumbil Orsolya két éve él Szabadkán, azelőtt Újvidéken élt. Kihívást jelentett számára, hogy egy teljesen aktuális témával foglalkozhatott:
– Hajlamos vagyok kizárni az életemből azokat a problémákat, amelyekre nem tudok konkrét megoldást, vagy kevésnek érzem magam. Most ezekkel a dolgokkal szembe kellett néznem. Ez jó tapasztalat volt. Örülök, hogy a saját élményeim alapján alakíthattam ki minderről képet, és nem csak a média által közvetített információkból. Nem éreztem félelmet, amikor kimentünk a téglagyárba. Ugyanolyanoknak éreztem azokat az embereket, mint amilyenek mi vagyunk, csak ők most nagyon hátrányos helyzetben vannak, habár nem ezt érdemlik. Legszívesebben elkerülném az általánosítást, hiszen különböző országokból érkező, különböző személyekről van szó. A határhoz is kimentünk. Egyedül az sokkolt, hogy éppen akkor voltunk a határnál, amikor kitörték a kerítést. Agresszív viselkedésüknek voltunk szemtanúi. Nem csupán lázadozó tömeg tombolt ott, nők és gyerekek is voltak közöttük, olyanok, akik abban a helyzetben éppen úgy féltek, mint én. A próbafolyamat nagy kreativitásra sarkallt, igénybe vett teljes egészében. Nagyon jó ez a csapat, jól tudunk együttműködni, egy hullámhosszon vagyunk, inspiráljuk egymást, gördülékenyen folyik a munka. Sok mindenen mentünk át, sok minden történt, és lenyűgöző, hogy ebből egy előadás kerekedett. A nézők ezt látják majd, de legszívesebben egy werkfilmet készítenék az előadás létrejöttének egész folyamatáról, mert ugyanolyan érdekes lehetne a közönségnek, mint maga az előadás – mondta Czumbil Orsolya.
Mészáros Gábor elmondta, hogy amikor foglalkozni kezdtek ezzel a témával, még nem öltött ekkora méreteket a migráció:
– Művészi szempontból álltunk hozzá a témához, azután beszélgettünk emberekkel, és közel kerültünk a történetekhez. Félelmetes volt látni, hogy félretéve emberi mivoltukat, állatként léteznek, sodródnak az árral, embertömeggel. Ahogy bonyolódott a helyzet, egyre inkább előtérbe kerültek a térség lakóinak szélsőséges nézetei is. Mindenki azon volt, hogy mellettük vagy ellenük foglaljon álláspontot. A leginkább az zavart, hogy sokan csak a saját szemszögükből és meggyőződésükből alkottak véleményt. Ismerősök, akikkel egyébként bármiről tudok beszélni, őrjöngő vadállattá változtak, holott nincs átfogó képük a helyzetről, nem is látják mi történik valójában. Nem is tudom, mi váltotta ezt ki belőlük. Csak a manipuláció hatását támasztották alá. Ez a hozzáállás ledermesztett. Amint elvonult innen a hatalmas tömeg a horvát–magyar és szlovén–horvát határra, hirtelen mindannyian kicsit lecsillapodtak. Most úgy beszélnek az egészről, mint valami múltbéli eseményről, habár most sem zajlanak túl messze tőlünk a történések – hallottuk Mészáros Gábortól.
Berta Csongor alapszakon végzett az Újvidéki Színművészeti Akadémián, és most van mesterképzésen. Elmondása szerint ebbe a produkcióba szó szerint belecsöppent:
– Benéztem egy próbára, és Tolnai Szabolcs megkérdezte, részt vennék-e az előadásban. A munkafolyamat, a jelenetek felépítése nem olyan, mint az akadémián, ahol csak érintőlegesen foglalkoztunk az ilyen fajta színházzal. Eleinte kihívás volt rákapni ennek ízére, hogy az intuíciók vezessenek. Nem győzök rácsodálkozni, hogy mindebből egy előadás jött létre. A migránshelyzetről sokféle vélemény létezik. Hernyák György tanár úrtól azt tanultuk, hogy egy színész ne legyen meggyőződéses, hanem próbáljon rálátni a dolgok egészére. Ez nehéz, mert közben érnek impulzusok, és kialakulnak vélemények, hiszen emberek vagyunk. Gáborhoz hasonlóan én is tapasztaltam, hogy idővel fárasztó volt erről beszélni. A kereskedelmi tévécsatornák mintha arra törekednének, hogy az emberekben félelmet, negatív érzéseket keltsenek. Habár az előadásban résztvevő színészeket korábbról is ismertem, a próbafolyamat során közelebb kerültünk egymáshoz. Akadtak mélypontok, de ezek is csak jobban összekovácsoltak bennünket. A színész alapjában véve tud önző lenni, szereti, ha hozhatja a saját ötleteit, és ne csak utasításokat kelljen teljesítenie. Az nem túl izgalmas, ellentétben ezzel a munkafolyamattal, amely igencsak kihozta belőlünk a kreativitást – fejtette ki Berta Csongor.
