Keresztül-kasul bejárta Magyarországot, a Kárpát-medencét, a legnagyobb zenei színpadokon lépett fel, hangját hallhattuk a kilenc Oscar-díj as Az angol beteg című filmben, a Deep Forrest tel közösen készített nagy sikerű lemezén. A külföldieknek az ő neve jut eszükbe, ha magyar népdalról van szó. Nem véletlen, hogy annak idején, 1996-ban Anthony Minghella filmrendező épp őt kérte fel Az angol beteg indítódalának eléneklésére. Talán ne menjünk sem térben, sem időben oly távolra, Đorđe Balašević is őt szerződtette a nemrégen bemutatott Kao rani mraz , vagyis a Mint a korai fagy című filmjéhez.
Sebestyén Márta népdalénekest, kiadványunk mai címlaphősét nem kell bemutatni az olvasónak. Nemcsak azért, mert a magyar népdal egyik legismertebb interpretálója világszerte, és nem is csak azért, mert több ízben megfordult, énekelt vidékeinken, hanem elsősorban azért, mert egy rendkívül kifinomult, sokoldalú, kiforrott művészegyéniség, akinek a hangja könnyen rabul ejt magyar és nem magyar embert egyaránt. Legutóbb egy szinte fagyos májusi estén köszönthettük köreinkben, amikor a magyar kulturális napok keretében, a MađArt '10 vendégeként lépett fel az újvidéki zsinagógában. Közhelyként hangzik, hogy a csúf idő sem riasztotta vissza az érdeklődőket, de ez valóban így volt. Nemcsak újvidéki, hanem távoli, még magyarkanizsai nézők is ültek a patinás terem megtelt padsoraiban.
(Ótos András)
Amit három ízig-vérig zenész ki tud hozni magából, azt megtették ezen az estén Sebestyén Márta mellett Balogh Kálmán cimbalmon és Andrejszki Judit csembalón, dobon, énekkel. A nagyközönség számára egy eddig ismeretlen koncertanyaggal mutatkoztak be, melyben helyet kaptak a legautentikusabb székelyföldi, szatmári és dunántúli dallamok, de a Kájoni- és a Vietórisz-kódex dalai is.
– Úgy gondoltuk, hogy egy népdal-est meglehetősen ismert anyagból állt volna össze, régi magyar középkori zenét pedig ritkán hallhatnak az emberek. A történeti énekeket nemigen ismerjük, műsor-összeállításunkban ezért ebből is abból, is válogattunk, tehát találkozik az élő és a kézírásos hagyomány. Azt is mondhatnám: egy világpremiert hallhatott az újvidéki közönség. A két különleges hangszerre, a cimbalomra és a csembalóra épített műsor olyan különleges hangzású, melynek nehéz ellenállni – mondta közvetlenül az Erdőkön, mezőkön járó című est nyomán a művésznő újságírók kérdéseinek kereszttüzében.
Mint arra újságírók emlékeztették, Balašević filmbemutatója révén nem sokkal korábban is járt Újvidéken.
– Igen, amikor nemrégiben a filmbemutatóra érkeztem, már szinte hazajöttem, annál is inkább, mert olyan barátságosan, olyan nagy-nagy szeretettel fogadtak, hogy az kimondhatatlan. A barátság és a zene nagyon fontos számomra. A felkérés megtisztelő volt, és érdekes egyidejűleg, mert nem értettem, vajon miért épp az én hangomra van szükség a filmben. Hát ezt nem tudhattam Az angol betegnél sem, de úgy látszik, hogy a régi népdaloknak, és a népdalos hangnak olyan érzelmi mondanivalója van, ami hozzáadható egy filmhez. Egyébként nagyon szeretek filmesekkel dolgozni, mert magam is vizuális típus vagyok.
–Úgy tűnik nemcsak a filmek világában mozog otthonosan, hanem koncertteremtől függetlenül a hangversenyeken is.
– Egészen elképesztő ez a terem, kicsit féltem is, mert ez a zsinagóga oly gyönyörű és hatalmas, üresen is méltóságteljes. Ha az ember belegondol, hány emberi ima, fohászkodás hangzott itt el, beleborzong. Ha ide bejön az ember, egész más lelkiállapotba kerül, úgy éreztem, hogy a hangverseny hatását ez a helyszín csak fokozhatja. Köszönöm az újvidékieknek a lehetőséget, a minden várakozást felülmúló szeretetet.
–Kellőképp ismerjük-e egymást a régiónkban a szomszédos nemzetekkel?
– Azt hiszem sokkal több ilyen rendezvényt kellene csinálni, kölcsönösen megismerni egymást, mert nem ismerjük egymást kellőképpen. Talán épp ezért hiányzik oly sokszor a megértés, a megbecsülés is. Én úgy nőttem fel, hogy a Vujicsics együttes révén megismertem a magyarországi szerbek dalait, és az én lelkivilágomban ezek a dolgok abszolút együtt vannak. Megvan az a kis füzetem még, melyben akkoriban jegyeztem fel magyar kiejtés szerint a szerb népdalok szövegét. Ide, Újvidékre is magammal hoztam. Ezenkívül sohasem idegenkedtem más kultúráktól, sőt nagyon örülök, hogy más népdalkultúrákat megismerhetek. Kicsi korom óta gyűjtöm, tanulom, éneklem az ország és a határon túli magyarság különböző tájainak dalait is. Kislányként magnóról, lemezjátszóról hallgattam és tanultam meg ezeket a varázslatos dalokat. Később nehezen, de eljutottam olyan földre, ahonnan e dalok származtak. Az első igazi sikereket az jelentette, amikor a helybéliek előtt énekeltem. Emlékszem, az egyik példaképem egy moldvai csángó asszony volt, akitől életem első népdalát megtanultam. Nagyon izgultam, amikor 1974-ben ott volt ez az asszony a koncertemen, annyira, hogy elfelejtettem az egyik dal végét.
–Pályafutásának egyik sajátossága, hogy a magyar népdalokkal külföldön is sikereket arat, ennél fogva a magyar kultúra nagykövetének tartják.
– Ami engem illet, a külföldi sikerek nem változtatták meg az életemet, ma is a munkának és a családomnak élek és hiszek abban, amit csinálok. Fontosnak, meghatározónak tartom persze a családi környezet hatását. Édesanyám a ma már legendaként emlegetett békéstarhosi iskola tanulója volt annak megszűnéséig. Egyenesen onnét került a Zeneakadémiára Kodály Zoltán határozott támogatásával. A Zeneakadémián annak a népzene főtanszaknak hallgatója lett, amelyet néhány év múlva ugyancsak megszüntettek, s karvezető szakon kellett megszereznie diplomáját. Édesanyám környezetében az akkori magyar zenei élet óriásait ismerhettem meg Vikár Lászlótól Bartha Dénesig, Olsvai Imrétől és Sárosi Bálinttól Lukin Lászlóig, ez a környezet nyilván alapvetően befolyásolta orientációmat. Még akkor is, ha klasszikus énekképzésben nem részesültem. Ami érdekelt volna, a népzene, azt a Zeneakadémia nem tanította. A hetvenes-nyolcvanas években Romániában, Bulgáriában volt felső szintű népzenei képzés ugyanúgy, mint a skandináv országokban. A Zeneakadémián, Bartók és Kodály országában nem.
–Azon szerencsés emberek közé tartozik, aki azzal foglalkozhat, amit igazán szeret.
– Én tényleg nagyon boldog embernek érzem magam. Sütő András mondta annak idején: „Bizony nagyon szegény ember az, aki nem tud énekelni, még ha tele is van forintokkal a ládája”. Ebből kifolyólag gazdag embernek is mondhatom magam. A bölcselkedést, szellemeskedést félretéve azonban elmondhatom, hogy nekem nincs állásom, rendszeres jövedelmem, én valóban az éneklésből élek. Időm nagy részét lekötik az utazások, bár igazán hosszú, több hetes-hónapos programokat – két kamaszkorú gyermekem miatt – nem vállalhatok. Járjuk a világot, legtöbbször a Muzsikás együttessel, de sokat énekelek a Vujicsics együttessel is. Immár két és fél évtizede foglalkozom a délszláv és más, román, macedón, ír, amerikai indián népek zenéjével.
–Milyen jövője lehet a népzenének?
– Bartók és Kodály 1906-ban abban a hiszemben gyűjtöttek, hogy a népi kultúra az utolsó másodperceit éli. Szerencsére nem lett igazuk, a népzene a mai formájában tetten érhető és átélhető. S ha teszünk is azért, nem kell elsiratni a dolgot.
