Először havonta járt Magyarországról énekórákat tartani, mostanra már szabadkai lett Nemes Nagy Anita
Amikor az emlékezetes, nagy volumenű produkció, a Palicson bemutatott Jézus Krisztus Szupersztár készült, 2007 elején Mezei Zoltán, a szabadkai Népszínház magyar társulatá nak vezetője megkereste Nemes Nagy Anita énektanárt, hogy – zenés darabról lévén szó – segítsen, hallgassa meg a színészeket. Korábban is ismerték egymást, még Nyíregyházáról, amikor a társulatvezető ott volt színész, Anita pedig oda járt főiskolára – és sokat színházba is. Nos, a fiatal, mosolygós énektanárnő jött, látott – és nálunk ragadt. Korábban Magyarországról ingázott Szabadkára, idén nyártól viszont inkább már Szabadkáról Magyarországra. Hogyan is alakult így? Erről beszélgettünk Nemes Nagy Anitával.
(Fotó: Molnár Edvárd)
– Lejöttem Szabadkára, elkezdtünk dolgozni. Abban az évben nem jött létre a produkció, de a színészeknek tetszett, hogy énekórákra járnak. Így fokozatosan elkezdtem lejárni ide, először havonta, utána kéthetente. Én kiskunlacházi vagyok, ez Budapesttől 40 kilométerre van, Szigetszentmiklóson tanítok egy gimnáziumban, ott van egy mintegy 100 fős kórusom is. Erőteljesen ingáztam. Ugye, amikor az ember nem tud választani...Úgy éreztem, hogy ez a délvidéki munka egy szép kirándulás az életemben, hiszen imádom a színházat, nagyon tetszik a város, érdekesek az emberek... A következő évi Jézus Krisztus Szupersztár produkcióra már tudatosan készültünk, segítettem a válogatásban, a hangképzésben, a korrepetálásban is, és emberileg is közel kerültünk. Úgy gondolom, hogy sokszor nem szakmai oldalról kell megközelíteni, hanem emberi oldalról ezt a munkát. Sok mindent el lehet így érni. Én egyéncentrikus vagyok. Az az ember érdekel, akivel éppen foglalkozok. Nem egy adatként jönnek és nem egy kasszához jönnek hozzám – mesél a kezdetekről Anita, aki e produkció kapcsán sok új kapcsolatra tett szert nálunk, megismerkedett az Újvidéki Színház tagjaival is, és beleszeretett ebbe a mentalitásba. Egyre inkább tágult a kör is: többek között a Népszínház színészeivel létrehoztak egy színészkoncertet, tanítani kezdett a Színitanodában és foglalkozott a Népkörben megalakult Fabula Rasa Gyermekszínjátszó Grund gyerekeivel is, akikkel A dzsungel könyvét vitték színpadra, és nem utolsó sorban Szabadkán talált rá a szerelem is... Anitának énektanárként tehát nem kevés szerep jut. Az elkövetkező három hónapban két zenés darab bemutatója is lesz a Népszínházban. Készül a Szívemben bomba van című női est, amikor a színház művésznői régi idők díváinak dalait adják elő, úgy mint Piaf- vagy Karády-dalokat új hangszerelésben. November végén a Hyppolit, a lakáj című operett próbái kezdődnek, október 23-án pedig a Népkör és a Népszínház ún. alkalmi társulata, a RÉS Civil Szervezet, egy 56-os emlékműsorral lép fel. Ez lesz a Magyar passió nevű produkció tánccal, prózával, zenével, amivel a magyar történelemben lépkedve érnek el 1956-ig.
– Ami A dzsungel könyvét illeti, vonnék egy párhuzamot a Jézus Krisztus Szupersztárral: azonnal a harmadik lépcsőn kezdték, egy magasabb szinten. Nem egy kis dallikázós gyerekdarabbal kezdett a színjátszó kör, hanem bizony jól meglőtték. A Dés-dalok (a Jézus esetében a Webber-dalok) komoly színvonalat képviselnek és komoly tudást igényelnek. Beleugrottunk hát a gyermekszínjátszókkal A dzsungel könyvébe, és olyan nagyszerű volt, hogy a gyerekek felnőtteket megszégyenítő módon végigcsinálták, szorgalmasak voltak. A gyerekek utána kérdezgették is, hogy mikor lesz megint valamilyen új zenés produkció. Valahol innen indult ez a most alakuló kórus ötlete is. (Október 9-én tartották a meghallgatást a Népkör új szakcsoportjába, a gyerekkórusba, amelyben a 10-18 évesek könnyűzenei dalokat, musicaleket tanulnak majd – a szerző megj.) Amikor a Népkörből megkerestek, hogy vállalnék-e egy kórust, rábólintottam. Már csak azért is, mert megfordultak az arányok. Most nyáron leköltöztem Szabadkára. Egyrészt egészségügyileg is jól jön a nyugalom, ennyit ingázni tényleg sok volt, másrészt itt lettem szerelmes, ami valljuk be, elég komoly húzóerő, és a munkalehetőségek is bővültek, az Újvidéki Színházból, a Gyermekszínházból is megkerestek. Volt egy önálló estem Szigetszentmiklóson, aminek a dalai valahogy úgy alakultak, hogy a változáshoz, induláshoz kötődtek. A hetedik év volt a címe – hetedik éve tanítottam a gimnáziumban – és ugye a hetedik év kapcsán emlegetik, hogy az hozhatja a váltást, a változásokat – ez be is jött, anélkül, hogy én ezt tudatosan alakítottam volna. Tehát minden arra játszott, hogy a mérleg errefelé billenjen. Gyakorlatilag egy próbaéven vagyok most. Otthon kaptam egy évnyi pihenőidőt – szeptembertől nem tanítok a gimnáziumban, de a kórusom megmaradt – hogy lássam meg, hol szeretnék élni, próbáljam meg az ideköltözést. Persze más, amikor vendégként érkezek, és más amikor az ember már itt él. Elsősorban a mindennapi dolgok terén. Bajlódok a szerb nyelvvel...Tanulgatom a kifejezéseket. Beszélek angolul, németül, magyarul, de ettől függetlenül a szerb nélkül még egy kicsit elveszett vagyok – mondja ezt is mosolyogva, és gyorsan hozzá is teszi, hogy azért már vannak jól bevált helyei, ahol meg tudja értetni magát. A várost viszont gyorsan megszokta és megszerette.
– Szeretem Szabadka hangulatát. A falfirkák persze nem tartoznak ide, azokat borzasztóan visszataszítónak tartom, meg a közlekedési és parkolási morállal sem vagyok annyira kibékülve, de a városnak számomra van egy romantikus része, az épületek, a szobrok... A Korzó környékébe például én bele vagyok szeretve! Úgy tapasztalom, hogy a kezdeti távolságtartás után a megismerkedéssel az emberek is nyitottakká válnak. Szeretem ezeket a kialakuló emberi viszonyokat, ahogyan az itteni kulturális életet is. Szóval jól érzem magam.
