Náray Éva férjezett, három gyerek anyja. A topolyai könyvtár igazgatója. Sokáig sorstársak voltunk a Magyar Szónál, közben Éva címmel egy magánlapot is megjelentetett, az első vajdasági magyar nyelvű női lapot. Felkérésemet, hogy beszélgessünk az ízekről, az ő ízvilágáról, készséggel fogadta.
– Az első élményem a főzéssel, kilenc éves koromban volt. Barátnőm szüleit vártuk haza ebéddel. Főztünk levest, főételt, már nem emlékszem, hogy mit, de arra emlékszem, hogy képviselőfánkot is akartunk készíteni.
Kilenc évesen! Köztudott, hogy a képviselőfánk a tapasztalt szakácsoknak sem sikerül mindig. Hát, nekünk sem sikerült. Olyan lett, mint a jaffa biszkvit. Olyan vékony. A vaníliás krém pedig enyhén folyós. Amikor ezt láttuk, eldöntöttük, hogy művünket nem képviselőfánknak nevezzük, hanem vaníliás talléroknak. Szépen tányérra helyeztük tallérjainkat és meglocsoltuk a krémmel. Gyönyörű lett, és még talán dicséretet is kaptunk.
Szeretek főzni, mindig is szerettem. Számomra a főzés soha sem volt nyűg. Soha sem éreztem kényszernek. És szeretek enni is. Néhány étel kivételével, mindent. És ha most azt kérdezed tőlem, hogy akasztásom előtt mi lenne az utolsó kívánságom, mit kérnék enni, inni, nem tudnám neked megmondani. Attól függ, hogy hol akasztanának, meg attól is, hogy milyen hangulatban lennék. De Dalmáciában biztosan mást kérnék, mint idehaza, de Kínában sem francia ételt rendelnék. Németországban valószínűleg pörkölt káposztát kolbásszal. Utálom azt, ha valaki Németországban csirkepaprikást akar enni, vagy a tengerparton szármát.
Szeretek az ízekkel kísérletezni. Nem vagyok az a fajta, aki egész életén át ugyanazt a tíz ételt főzi. Van olyan étel, amit lehet, hogy csak egyszer főzök és többé soha, de megfőzöm. Kíváncsi természetű vagyok, ezért ami érdekel, megcsinálom, és meg is kóstolom. Még a pacalt is.
Ezt azért mondom, mert sokáig el nem tudtam képzelni. Anyu is, apu is nagyon szerették. Egyszer én is megkóstoltam és nem ízlett. Sok évre rá egy alkalommal, amikor építkeztünk, a mesterektől megkérdeztem, hogy mit ennének. Azt mondát, hogy pacalt. Csinálnék nekik? Persze, válaszoltam, pedig életemben soha sem főztem pacalpaprikást vagy pacalpörköltet. Persze, ezt nem vallottam be nekik. Úgy álltam hozzá, mint aki minden másnap pacalpörköltet főz. És sikerült!
Én nagyon kötődök az illatokhoz és az ízekhez. Egy-egy íz vagy illat bennem nagyon sok dolgot idéz fel. Emlékeket, élményeket...
Nálunk a családban a vasárnapi ebéd a legfontosabb. Ekkor mindenki otthon van, együtt a család. Hagyományos vasárnapi ebédet készítek. Mindig húslevest. Leginkább csirkehúsból, pontosabban csirkecsontból. A piacon már tudják a kofák, és félreteszik számomra a lefilézett mellcsontokat, a combcsontokat, amelyeken persze van hús is. És ebből főzöm a levest. Persze benne van a sárgarépa, a zöldség, a zeller, minden ami kell a húslevesbe. Az így elkészített leves nem zsíros. Ha beleteszem a csirke hátát, farát, az egyéb aprólékot, akkor zsíros lesz, mi pedig nem szeretjük a zsírosat. Nem azért, mert olvastuk, hogy az nem egészséges, hanem egyszerűen nem szeretjük. A leves után hús van különböző körettel. Mi rengeteg szárnyast eszünk, de például a múlt vasárnap kecskehús volt. De kedveljük a bárányt is, a nyulat is.
Tegnap kérdeztem a lányoktól, Katitól és Sáritól, hogy mit is szeretünk mi a legjobban? Azt mondták, hogy a nyúlgerincet vadasan, krumplikrokettekkel. Anyutól tanultam ezt az ételt elkészíteni. A nyúlgerincet zöldséggel, répával, zellerrel, babérlevéllel, szemes borssal, korianderrel, borókabogyóval sós vízben puhára főzöm. Ezután a húst vajjal meglocsolom és néhány percre a sütőbe teszem, hogy szép színt kapjon. Itt óvatosnak kell lenni, mert ha sokáig sütjük még a húst, nem tudjuk elrágni. A hússal főtt zöldségeket áttöröm, cukrot pirítok egy kevés vajon, kevés lisztet szórok rá, majd belekeverem a zöldségpürét. Teszek hozzá még mustárt, tejfelt, és kész a mártás. Ez mellé készítem a krumplikrokettet. A nyers krumplit lereszelem, keverek hozzá tojást, szerecsendiót, borsot, sót, kevés lisztet. Mindezt forró zsírba belekanalazom…
Persze, minden vasárnap van valamilyen sütemény is. A múlt vasárnap murántúli pite volt. Hogyan készül? Elmondom. Lehet, hogy túl bonyolultnak tűnik, de nem az. És nagyon finom.
Két réteslapot meglocsolsz vajjal. Erre cukros darált diót szórsz. Megint meglocsolod vajjal és átkened egy kis tejszínnel, ráhelyezed a következő réteg tésztát, amit szintén meglocsolsz vajjal, amire fahéjas, cukrozott reszelt almát teszel. Megint tészta következik, megint vaj. Erre jön a túró, amelyben cukron kívül van mazsola, tojás, reszelt citromhéj. Ismét tészta, erre pedig a mák cukorral keverve és tejszínnel meglocsolva. Végül az egészet szintén tésztával befeded, kisütöd, és sikert aratsz.
Egyébként ez olyan, mint a flódni, a hagyományos zsidó kalács. Az nem rétestésztával készül, hanem rendes tésztával. Úgy is készítettem már, de annak az volt a baja, hogy nem mindig akar átsülni. A rétestészta pedig átsül.
Ez a sütemény mindenkinek nagyon tetszett, a lányoknak, Dani fiamnak, sőt még a férjemnek is. Endre imádja a mákos kalácsokat, de azt semmivel sem tudja elképzelni. A mákot is mákkal szereti enni. A mákos kalácsban sem citromhéj, sem meggy, sem alma, semmi sem lehet. Ez a kalács ízlett neki. Mondtam is, hogy ezt senkinek se hangoztassa, mert majd csalódni fognak benne...
Nagyon szeretem a szakácskönyveket. De nem főzök szakácskönyvből. Elolvasom ugyan a recepteket, de nem a recept szerint főzök, onnan csak az ihletet merítem.
A többit magam költöm.
