A zombori születésű, Spanyolországban élő Székely Isaac István zongoraművész nemrégiben a Szabadkai Filharmóniával koncertezett. Ezt megelőzően, 15 éve, még középiskolásként ült oda a szabadkai Városháza zongorájához. S az akkori nagy sikerű szólóhangversenyt követően is a Tarka Világ számára készítettünk vele interjút, mint ez alkalommal, amikor már nemzetközi hírű zongoraművészként tért vissza.
Ez alkalommal a Szabadkai Filharmóniával adott óriási sikert aratott hangversenyt, Liszt, Mozart és Gaál Ferenc művei szerepeltek műsoron. Hogyan érezte magát a koncerten?
– Már régóta szerettem volna a Szabadkai Filharmóniával fellépni. Sok jót hallottam a zenekarról, Pekár Tibor tanár úr írásait is követem. Ez egy nagy – 100 éves – múlttal rendelkező fiatal zenekar. Azért fiatal, mert nem rendelkezik egy állandó munkamenettel, évente két-három koncert nagyon kevés ahhoz, hogy kézben lehessen tartani a zenekart. Mégis, én meg voltam elégedve, főleg a Haláltánc sikerült nagyon jól, szerintem mindegyikünk élvezte. Ha szabad nagyképűség nélkül ilyet mondanom, a nevemet adom ahhoz, hogy ez a zenekar egy állandó csapat legyen és jobbnál jobb koncerteket készítsen. Szabadkának is kell egy igazi, professzionális zenekar. Ez mindössze pénz kérdése, ezt a pénzt állandó zenészekre kell költeni – ilyen egyszerű. Sok helyen éltem és járok Európában, és kialakult bennem egy európai felfogás: a kultúra pénzelése presztízs. Szerbia előbb vagy utóbb belép az Unióba és mindenki szeretné, ha Szabadka mint Vajdaság egyik kulturális központja kerülne abba a világba. Az a politikus és városatya aki eléri, hogy a Szabadkai Filharmóniába zenészek jelentkezzenek audícióra, mert a zenekar állandó munkát ajánl havi 2-3 koncerttel, az jót fog tenni magának is és a városnak is.
Nagyon jól éreztem magam, jó zenészekkel mindig öröm zenét csinálni. Nagyon jó műveket választottunk és ez szerintem motiválta a zenekar tagjait. Paskó Csaba karnaggyaljó együtt dolgozni, jól megértjük egymást.
Milyen érzés olyan környezetben játszani, ahol valaha diák volt? Egykori tanára, Molcer Mátyás is itt volt a koncerten.
– Ezzel az a gond, hogy az ember mindig idegesebb, amikor otthoni pódiumra áll. Nem szeretek lámpalázas lenni koncertek előtt, nem tesz jót a produkciónak. Én nem hiszem azt, hogy egy kis lámpaláz jót tesz, nekem legalábbis soha nem tesz jót. Az a legjobb, amikor az ember teljesen nyugodt. Ezt nehéz elérni, sokat kell koncertezni, edzeni kell. Sok emlék fűz Szabadkához. Amikor itthon járok Zombor, Szabadka és Apatin állandó állomások. Ez alkalommal egy sikeres koncertet tartottunk a zenekarral, és Molcer tanár úr megtisztelt a jelenlétével.
A kritikusok a virtuóz játékát, energiáját, a finom futamokat dicsérik. Szigorú önmagához?
– Soha nem vagyok megelégedve magammal. A maximalista felfogásommal sokszor ártok magamnak. Ezt egy aktív művésznek kordában kell tartani, meg kell tanulni egyensúlyozni az egészséges önkritika és a beteges önmarcangolás között. Amikor visszahallgatom a koncertet és elolvasom a róla szóló kritikát, visszazökkenek az egészséges önkritikus kategóriába, ezért nekem személy szerint az őszinte kritikus sokat segít. A virtuóz játék és a finom futamok mögött sok munka van. Ezután az ember kiáll a közönség elé és megpróbálja ugyanazt előadni, amit gyakorlás közben, vagy az előző koncerten. Soha nem sikerül ugyanúgy, van amikor jobban, van amikor gyengébben.
Hogyan választ darabot, hogyan érik meg önben egy mű, hogyan éli meg a zenét, amit épp gyakorol? Felesége szakmabeli, segítik egymást tanácsokkal, szoktak együtt fellépni?
– Számomra a zene egy világ, amelyben élek. A zenemű amit kidolgozok, gyakorolok, formálja az énemet, az egyéniségemet. Fanatikusnak kell lenni. Ez alapján jönnek a darabok, valójában ők választanak engem, formálnak. Így van ez kiskorom óta. A darabok beleisszák magukat az ember bőre alá – ha vevő rá – és átformálják a gondolkodást. Amikor ez nincs meg egy előadóművészben, akkor válik felületessé. Feleségem, Völgyi Katalin, egy kiváló énekes, és örülök, hogy nemrég született gyermekünk, Miriam a szó legszorosabb értelmében az első pillanattól kezdve dalban, jó zenében nő fel. Feleségem szakmailag is sokat segít, ez kölcsönös, és sok koncertet tartottunk már, itthon is, otthon is.
Szülei zomboriak. Mi az, amit tőlük örökölt és a művészi pályán hasznosítani tudja?
– Édesanyámnak köszönhetem a zenei alapokat. Ő egy nagyon széles látókörű művész. Nagyon széles skálán működött és működik egész életében: néprajzkutatóként, íróként, kritikusként elismert. Műveit Vasagyi Mária művésznéven írja, most fogja kiadni újabb könyvét. Tőle sokat kaptam, főleg zeneileg. Mivel zongorázni is tud, tőle kaptam az első leckéket. Édesapám Székely András újságíró. Én emlékszem hogyan dolgozott negyven-ötven évesen. Képzeljünk el egy embert, aki a hetvenen túl is ugyanolyan erővel dolgozik mint régen. Tőle ezt a tulajdonságot örököltem. A munka megszállottja vagyok.
Spanyolországból járja a világ koncerttermeit, magántanítványai vannak a világ más részeiből is. Ez kerek egésszé teszi az ön világát is? Nem foglalkoztatja olyasmi, hogy zeneakadémián tanítani? A művészi pálya kiszámítható?
– Öt éve élek Spanyolországban a családommal. Az utolsó 7-8 hónapban főleg a spanyolországi koncerttermeket céloztam meg, legutóbb a valenciai Palau de Musica-ban léptem fel, amely Európa egyik legnevesebb koncertterme. Az állandó megélhetést tanítással és koncertezéssel biztosítom a családomnak. Egyelőre csak magánúton tanítok, sok diákom van. Járnak hozzám gyerekek, kezdők, minden évben sok olyan diákom van akik már elvégezték az akadémiát, és versenyre, fontos vizsgákra készülnek. Nem szeretek rendszer része lenni, nem szeretnék megfelelni senkinek. Egyelőre egy magániskola megnyitásán gondolkozom, remélhetőleg 2010 szeptemberében sikerül a terv. A művészi pálya nem könnyű, de ha az ember kitartó, ez a pálya akár még kiszámítható is lehet. Az ember szakmai élete csak saját magán múlik. A mai világban nehéz őszintének és egyenesnek maradni, ha az ember feljebb akar kerülni. Viszont, ha sikerül, akkor a művészete megrendíthetetlen lesz, és erre törekszem én is.
