A magyar konyhának rengeteg olyan étele van, amely híres személyről kapta nevét. Azt, hogy kinek a kedvence volt a rigójancsi, a dobostorta, a Kugler-torta, a Kossuth-kifli, tudjuk, hiszen róluk nevezték el őket. Azonban az, hogy a vidékünkön élő népszerű emberek mit szeretnek főzni, melyik a kedvenc ételük, legfeljebb családjuk, baráti körük előtt ismeretes. Ebből a meggondolásból indítottuk havonta egyszer jelentkező rovatunkat, amelyben bemutatjuk egy közismert ember ízemlékeit, kedvenc ételeit. Szilágyi László után most Németh Mátyás vall olvasóinknak.
Németh Mátyás a táj szerelmese. E tájé, ami itt minket körülvesz. És a falvak szerelmese. A Magyar Szó fotóriportereként fáradhatatlanul járta a terepet, de nem elégedett meg azzal, hogy lefényképezze a porzó nyári utakat, a végnapjaikat élő tanyákat, faluvégeket sáros utcáival, és azzal sem elégedett meg, hogy ezeket a fényképeket gyűjtői szenvedéllyel dokumentálja az utókor számára, hanem ecsetet fogott és lefestette a lencsevégre kapott pillanatokat. Temerini házában beszélgetünk és mielőtt az ízek világába lépnénk eldicsekszik azzal, hogy az idén tölti be a hetvenedik életévét. Ennek tiszteletére szülővárosát egy fotókiállítással ajándékozza meg.
Ahogy elnézlek hetven évesen is szereted a hasad.
– Ezt nem titkolom.
És főzni is szeretsz?
– Amikor Csongor fiaméknak megszületett a második fiuk, a Domonkos, feleségem két hétre elutazott hozzájuk. Két hétig szalmaözvegy voltam. Feleségem főzött a számomra, kiporciózta a mélyhűtőbe. Nem kellett főznöm, de egy nap a Magyar Szóban találtam egy receptet, amely felcsigázta érdeklődésem. Kolbászleves! Soha sem hallottam még ilyen ételről. A kolbászos krumplilevest szeretem, a kolbászt is magában, de kolbászlevest még soha sem ettem. Nekiláttam hát elkészítésének, és elsőből sikerült. Annyira ízlett, hogy páromat is ilyen levessel vártam haza. Már az újvidéki vasútállomáson eldicsekedtem a kolbászlevesemmel. Azt gondolta, hogy ugratom, de amikor látta, hogy nem, és megkóstolta, neki is nagyon megtetszett. Lehet, hogy azért sikerült ez az étel, mert élvezettel készítettem. Mert szeretek főzni, de ritkán főzök, ugyanis párom Gizi, sokkal jobban főz mint én.
Emlékszem, hogy huszonegynéhány évvel ezelőtti terepjárásainkra néhányszor saját készítésű pástétomot hoztál reggelire. Íze a mai napig megmaradt bennem.
– Igen, egy időben nyulat és pazini pulykát tartottunk. Miután elteltünk a sült húsokkal, a paprikásokkal, kitaláltuk, hogy csináljunk belőle pástétomot. Gizi talált is valahol néhány receptet és közösen nekiláttunk a pástétom készítéséhez. Ebből vittem időnként magammal terepi utunkra.
Milyen gyerekkori emlékeid vannak az íz világból?
– Tizennégy éves lehettem, amikor először próbálkoztam a főzéssel. Szüleim aratni voltak. Ilyenkor anyám mindig vitt magával kenyeret, szalonnát, vöröshagymát, és ezt kint elkészítette maguknak. Megpörkölte a hagymát, megsütötte a szalonnát. Ez volt az ebédjük. Egy alkalommal eldöntöttem, hogy meglepem őket. Tört krumplit és szilvás gombócot készítettem. Ezt tudtam, mert ellestem anyámtól. Amikor elkészültem az ebéddel, kerékpárra ültem és kihajtottam a mezőre. Nagyon meglepődtek, amikor megláttak, de még jobban, amikor közöltem velük, hogy hoztam nekik ebédet. Ebédet? – csodálkozott anyám. És mit főztél?Törött krumplit sütöttem és szilvás gombócot főztem.Ki csinálta neked a szilvás gombócot, kérdezte anyám. Én, válaszoltam. Főztem krumplit és abba addig tettem a lisztet, amíg keménnyé nem vált a tészta, majd a szilvákat ketté vágtam és gombócokat formáltam. Nagy sikert arattam művemmel, jóízűt ettek belőle szüleim. Egyébként szegény iparos családból származom, apám rádiómechanikus volt. De minden héten kétszer volt hús. Csütörtökön mondjuk csirkepaprikás, vasárnap pedig marhahúsleves, a főtt húshoz paradicsommártást, vagy almamártást készített anyám. Persze sült hús is volt. Egyik kedvenc levesem ízét is gyerekkoromból hoztam magammal. A rántott leves ízét. Anyám azt úgy csinálta, hogy zsíron hagymát pirított, sok száraz kenyeret kockára vágott. Négyen voltunk és én már akkor is nagyon szerettem a hasam, igaz ez akkor még nem látszott meg rajtam. Tehát a kenyeret kis kockákra vágta, a pirított hagymát fölöntötte vízzel, sózta, ecetezte, majd a levest a kenyérrel összekeverte. Feleségemmel ezt a levest már pirított kenyérrel esszük. Így még ízesebb a rántott leves. És még valamit nagyon szeretek. A gancát. Esténként gyakran készítünk. Jó, hideg, behűtött tejjel kedvelem.
A felsoroltakból arra következtethetek, hogy a húsételeket kevésbé kedveled.
– Imádom a húsokat.. Nagyon szeretem a kirántott húst, a disznóhúst. A szalonnát is. Minden nap megeszek egy szelet szalonnát. Vagy nyersen, vagy sülve, tojással. De szeretem a sonkát is, a kolbászt. És szeretem a halakat is. Újabban rákaptunk a giricére, azokra az apró tengeri halakra. Jó ropogósra megsütjük…
Munkád során sok helyen megfordultál, bejártad a volt Jugoszlávia minden köztársaságát. Ilyenkor mit rendeltél?
– Hosszú éveken át Szántó Zoltánnal a kerékpárversenyekről tudósítottunk. Ilyenkor mindig nagyon jókat ettünk. Báránysültet, sült pisztrángot. Emlékszem egyszer nagyon bezabáltunk Leskovácon. Ott vonatnak (voz) hívják azt az ételt, amely többféle rostonsültből áll. A pincér egyenként, egymás után hozza a sülteket. Amikor elfogyott az első, hozta a másodikat. Már a harmadik szerelvénnyel jóllaktam, de a pincér hozta a következőt, meg a következőt, meg a következőt. Ez a vonat hét szerelvényből állt. Pukkadásig ettük magunkat…
Már néhány beszélgetőtársamtól megkérdeztem, most tőled is megkérdezem, hogy ha halálra volnál ítélve, mi lenne az utolsó kívánságod, milyen ételt rendelnél magadnak?
– Hát, most biztosan meglepődsz. Szalonnabőrös, sonkadarabokkal főzött babot.
