Az újvidéki születésű Ivánovics Tünde népdalénekes immár huszonöt évvel ezelőtt, hároméves korában énekelte első népdalait nagyközönség előtt. Az óvodai fellépés óta számtalan versenyen és rendezvényen tett tanúbizonyságot tehetségéről, melynek elismeréséül 2001-ben a Népművészet Ifjú Mestere címmel tüntették ki. Hangja és egyénisége elsöprő erővel hat hallgatóira szólóban, és népzenei együttesek kíséretében is. Tünde november 28-án, pénteken az Újvidéki Színházban ünnepelte népdalénekesi pályafutásának 25. évfordulóját barátaival, és a közönséggel.
Általában korosabbaknak szoktunk gratulálni munkásságuk 25. évfordulóján. Hogyan érzed magad a 30. életéved innenső oldalán, sikerült-e mindazt megközelíteni, amit szerettél volna már óvodásként is?
– Valóban többen megkérdezték, akkor te most hány éves is vagy, mert azt hitték, hogy a 25. születésnapomat ünneplem. Nem, most többről van szó. Ha az óvodáskori fellépést beszámoljuk, akkor már valóban negyed évszázad múlt el azóta, hogy először színpadra léptem. Furcsa dolog visszatekinteni, de sohasem volt kérdés, hogy én ezt akarom-e csinálni. Volt a családomban népdalokat és nótákat gyűjtő nagyapa, akitől háromévesen megtanultam az első népdalt. S volt egy zongora, amit, mihelyt elértem, birtokba vettem. Apukám ezek után megvette a Muskátli és az ehhez hasonló népdalfüzeteket. Az óvodában felfigyelt rám az óvónő. S innen egyenes út vezetett a népdalok megkedveléséhez. Mivel tudtam zongorázni, lepötyögtem a dallamot, és megérzéssel állítottam össze a nótacsokrokat. Nyolc-kilenc éves koromban megnyertem a Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedőt. Akkor még nem igazán tudtam, hogy ez népzene. De voltak emberek, akik rákapattak a népdal ízére. Közöttük volt Berec András, aki a Szólj, síp, szólj! táborba is eljött. Ő mondta, hogy nem szabad úgy énekelnünk, mintha bocsánatot kérnénk azért, hogy megszólaltunk. Hangosan és határozottan kell kiállni. Úgy énekelni, hogy az egekben is hallhassanak bennünket. Ez volt az, ami engem az úton tartott. Mindig büszkén vállaltam a népdalokat, akkor is, amikor pubertáskoromban felmerültek vele kapcsolatban kételyek. De akkor ért meg bennem az elhatározás is, hogy tudatosan vállalom. Ezen az úton rendkívül nagy segítségemre voltak a szüleim, az édesapám – neki köszönhetem ezt a mostani újvidéki koncertet is –, de talán azt is, hogy kitartottam a megkezdett úton. Volt egy kritikus időszakom, amikor nagyon fáradtnak éreztem magam, gondolkozni kezdtem azon, hogy abbahagyom. Ő erre azt mondta, jó, édes lányom, akkor ne csináld. Ettől talán kicsit megdöbbentem, végiggondoltam a lehetőségeket, de ez a mondata sokat segített abban, hogy döntsek: nekem a népdal az életem.
Nyilván a kellő szakmai segítség is megvolt, mert a korosztályodból többen is kimagasló eredményeket tudtatok felmutatni Kárpát-medencei szinten is.
– Nagyon is, és erre valójában akkor jöttem rá, amióta magam is az anyaországban élek. A szegedi Piarista Mester Tanoda népi ének szaktanára vagyok, és ott is minden alkalmat megragadok, hogy taníthassak, a legfiatalabb tanítványom például 5 éves. Bármilyen meglepően hangzik, ott nincs megfelelő rendszer arra, hogy a gyerekek úgymond spontán haladjanak a népdal, a népzene fejlesztésében. Nálunk „adatott” számos népzenei tábor, vagy a Szólj, síp, szólj! vetélkedő, ahol a gyerekek tanulhatnak és barátkozhatnak, s nem csoda, hogy évről-évre jobb eredményeket mutatnak fel. A vetélkedőre én már zsűrizni járok vissza, és tapasztalom, hogy itt senkinek sem kell elmagyarázni, hogy mi fán terem a magyar népdal. Ellenben Szegeden mindent elölről, az alapoktól kell kezdeni, mert nincs olyan összetartó közeg, mint itt, mely fontosnak tartja a gyerekek népzenei nevelését. Azok a vajdasági gyerekek, akik a Szólj, síp, szólj!-ra eljutnak, jól felkészültek, mert van kitől tanulniuk. Én is ezt az utat jártam végig, és nagyon sokat köszönhetek ennek a rendezvénynek. Személy szerint Bodor Anikónak – aki nélkül, vagyis népzenekutató nélkül – nem itt tartana a vajdasági táncházmozgalom. Rajta kívül Burány Bélának, aki tanácsokkal látott el, Vitkayné Kovács Verának, akitől a klasszikus énekléstechnika alapjait sajátítottam el. De hálás vagyok Budai Ilonának is, akinél az óbudai Népzeneiskolában tanultam. Mesterem ugyan nincs, mondhatom kiskoromtól kezdve sok munkával magam alakítottam a pályámat, de mégis Magyarországon is kaptam szakmai segítséget, például Vakler Annától, Marosi Júliától, Fábián Évától.
Számos fellépés, díj van mögötted. Melyek a legkedvesebb emlékek, a leginkább meghatározó pillanatok számodra?
– Nehéz választani, de büszke vagyok arra, amit végigcsináltam. A hatszoros Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedős győzelem mindenképp meghatározó volt számomra. Sok verseny közül nagyon nagy sikernek tekintem a II. Vass Lajos Népzenei Verseny Nagydíját, de a Népművészet Ifjú Mestere cím elnyerését is, melyet többszöri próbálkozás után sikerült megszereznem. Nemcsak a díjak számítanak elismerésnek, hanem a megjelent CD-k, vagy ha egy-egy fellépés után adatközlők felkeresnek és köszönetet mondanak, de a kiváló hangulatú koncertek – mint az újvidéki is – felejthetetlenek. Ezek a pillanatok adnak erőt a további munkához.
A jövőképed Magyarországhoz köt? Ott olyasmivel foglalkozhatsz, amit szeretsz, itthon pedig nincs rá lehetőség?
– Szeretem a munkámat, és a hozzáértők szerint nehéz is hozzá jó szakembert találni. Találtam egy olyan tanítási módszert, ami kissé kodályi – hangsúlyosan hallásból és eredeti anyagból tanítom a népdalokat –, illetve ötvözöm a klasszikus hangképzéstechnika alapjaival. Az énekes nem kiabál, hanem énekel, és van egy alapvető tájékozottsága az éneklés, és az előadás terén. Tehát előadóművészeket kell képezni kicsiben is, akik tovább tudják vinni ezt a tudást. A jövőm részben a tanításra alapozom, részben pedig nagyon sok zenére. A Mentés Másként trióval most jelent meg új CD-nk, Élő nap címmel, ami nem más, mint a moldvaiak köszönése, akik ha jó napot kívánnak, azt mondják: Élő napod legyen. Az együttessel sok tervünk van, például eredeti népzenét játszani úgy, hogy meg tudja érinteni a mai ember, aki már csak erős ingerekre reagál. Minimalizmusunkkal: egy hegedű, egy koboz és egy énekhanggal próbáljuk ezt elérni, hogy az a kis csermely elinduljon…
Az elmúlt 25 év hozadéka összpontosult az újvidéki koncerten?
– Ha visszagondolok, ez csupa éneklés, és sok-sok, nagyon szép élmény volt, a fájdalmas pillanatokat pedig ilyenkor elfelejtjük. Mindenért meg kellett küzdenem, és ez azért jó, mert tudom, hogy saját erőmből csináltam. Számos barátra tettem szert, akik közül aki tehette, itt volt az újvidéki koncerten. És most, amikor már új környezetben keresem a helyem, ez a koncert adott nekem lehetőséget, hogy szüleimnek, zenésztársaimnak, barátaimnak, tanáraimnak, útmutatóimnak megköszönjek mindent. Tehát nem elköszönni, hanem megköszönni szeretném a barátságot mindenkinek, újra felcsillantva dél-alföldi (és nem csak az) népzenei gazdagságunkat, amiről sokszor nem veszünk tudomást, pedig csak le kell róla söpörni a port. Külön örömömre szolgált, hogy három év után erre a koncertre újra összejött az újvidéki Guzsalyas kórus, még ha az élet különböző irányba sodort is bennünket. Ez a barátságnak olyan jele, melyre új környezetemben nemigen számíthatok.
