„Vedi Napoli e poi muori” (Nápolyt látni és meghalni). Jókai Mór szerint e „röpke mondást nem kell ám úgy fordítani, hogy amint meglátta az emberfia Nápolyt, menjen halálozni; hanem hogy addig ne haljon meg, amíg Nápolyt meg nem látta!”
A fiatal olasz szerző, Roberto Saviano is utazásra invitálja olvasóit – a nápolyi maffia, a camorra világába kalauzol el bennünket. Könyve, a Gomorra 2006-ban jelent meg, és óriási sikert aratott. Magyarországon a Partvonal Kiadó adta ki 2007-ben. Aki elolvassa, kétszer is meggondolja, elmegy-e turistának Nápolyba.
Roberto Saviano Nápolyban született, és ott járt egyetemre. Egy olyan vidék – Dél-Olaszország Campaniának nevezett nyugati régiója – a szülőföldje, amelyet jobbnak tart letagadni. Nápoly szerinte az a hely, ahol elég, ha csak abban az utcában laksz, ahol dúl a háború a klánok között, és máris okot szolgáltattál arra, hogy golyót eresszenek a fejedbe. Az a hely, ahol senki nem kérdez fölöslegesen, soha nincs szemtanú, és az emberek már szavak nélkül is értik egymást. A nápolyiak mondása így szól: „Az egész világot láthatod – de csak Nápolyban halhatsz meg.”
Saviano gyerekkora óta ismeri a Rendszert, azaz a camorrát. Könyvének felépítése logikus és követhető. Először a Camorra által felügyelt nápolyi kikötőt ismerjük meg, ahova szinte csak Kínából érkezik áru (évente 1,6 millió tonnányi), amelynek 60 százaléka nem esik át vámvizsgálaton, félévente 200 millió eurós kárt okozva ezzel az államnak. A klánok azonban nem csak a kikötőt, hanem az ipar minden területét ellenőrzik: a textilipart, az építőipart, a szemétszállítást, no és persze a fegyver- és kábítószer-csempészést.
A kelet-európai kommunista rezsimek bukását követően a camorra rátette a kezét a szovjet hatalom alól felszabadult országok fegyverarzenáljára. Saviano külön fejezetet szentel az egyik leggyakoribb gyilkos eszköznek, a kalasnyikovnak. Ebben a részben esik szó Arkanról is. „A Katonai Biztonsági és Felderítő Hivatal (SISMI) és a veronai kémelhárítás 1994-ben jelzi, hogy Željko Raznjatović, ismertebb nevén Arkan, a Tigrisek vezetője felvette a kapcsolatot Szandokán Schiavonéval, a Casalesi klán főnökével. (...) Arkan fegyvert kért a gerillái számára, a Szerbia ellen bevezetett embargót pedig kijátszották. Humanitárius segélynek, tábori kórháznak, gyógyszernek és orvosi műszereknek álcázták a fegyverszállítmányokat. A SISMI szerint a több 10 millió dollár értékű üzlet finanszírozását valójában a szerb állam vállalta, mégpedig abból az összesen 85 millió dollár tartalékból, amit a vezetők egy osztrák bankszámlára menekítettek. Ebből a pénzből fizették a szerb és campaniai klánokat, akik gondoskodtak a megfelelő útvonalakról, stróman cégekről és hivatalosnak látszó engedélyekről. A Casalesi klánok éppen ebben a fázisban vettek részt a legtevékenyebben, saját cégeiken átfuttatva tisztára mosták a pénzt. Arkan abban is az olaszok segítségét kérte, hogy csendesítsék el az albán maffiacsaládokat, akik a fegyverüzlet megakadályozásával veszélyt jelenthettek a háborúra. A Casalesi klán teljesítette a kérést, és ezzel biztosította Arkannak a háboríthatatlan háborút. Ellentételezésképpen az olaszok több vállalat, cég, bolt, üzem, farm és gyár birtokába jutottak Szerbiában, természetesen igen kedvező áron. Tehát mielőtt belekezdett volna háborújába, Arkan a camorrától kért segítséget.”
Egy másik fejezetben a mérhetetlen emberáldozatokkal járó secondiglianói véres klán-háborút eleveníti fel a szerző, külön fejezetekben mutatja be a nők szerepét a camorra életében, a Skóciáig kiterjeszkedett Rendszer csápjait és a szemétbiznisz rejtett titkait. Saviano lerántja a leplet a klánok legálisnak álcázott üzleteiről, a camorra és a közhivatalok összefonódásáról, az alvilág és a politika kapcsolatáról. „Ha a camorra földjén felismerjük a klánok megerősödésének a mechanizmusát, ha megértjük a zsarolás és a pénzügyi műveletek logikáját, akkor azt értjük meg, hogyan működik ez a kor. (...) A megismerés immár nem csupán erkölcsi kötelesség. A megismerés szükségletté válik. Az egyetlen lehetséges módszer arra, hogy továbbra is létezésre méltó lényekként tekinthessünk magunkra.” Roberto Saviano őszinteségéért nagy árat fizetett: könyve megjelenése óta több halálos fenyegetést kapott, ezért Olaszország belügyminisztere személyesen gondoskodott arról, hogy állandó őrizetet kapjon.
A könyv alapján 2008-ban azonos címmel Matteo Garrone gengszterdrámát forgatott, és el is nyerte a cannes-i zsűri nagydíját. A film néhány ember sorsát követi végig: Franco, az illegális szemételhelyezésben utazó gátlástalan üzletember, Don Ciro, a bűnözők egyik könyvelője, Don Pasquale, a szabó, aki egész életében havi 500 euróért szabta a ruhákat, amelyből aztán az Oscar-díjátadón Angelina Jolie-n ismert fel az egyiket, a kis Toto, aki ételhordó fiúból maffiózóvá akar válni vagy a két ostoba, Sebhelyesarcú-rajongó lúzer, akik azt hiszik, büntetlenül lenyúlhatják a camorra fegyvereit és kábítószerét... Garrone filmje lehangoló látlelet a Camorra által kiszipolyozott Nápolyról: ebben a filmben nincs Keresztapás maffiaromantika, ez egy kíméletlen, durva világ, ahol mindent meg kell tenni az életben maradásért. A Gomorra ráadásul arról is szól, hogy a borzalmas gazdasági és társadalmi környezetben, a Dél szegénységében a „családhoz”, azaz a klánokhoz való tartozás nyújtja az egyetlen túlélési esélyt, ezért nem fog soha megbukni az önfenntartó, élő Rendszer.
Garrone hasonlóan mellbevágó művet tett le az asztalra, mint Saviano. Különleges alkotás mindkettő, amelyeknek képeit, történeteit sokáig nem lehet elfelejteni.
