A magyar konyhának rengeteg olyan étele van, amely híres személyről kapta nevét. Azt, hogy kinek a kedvence volt a rigójancsi, a dobostorta, a Kugler-torta, a Kossuth-kifli, tudjuk, hiszen róluk nevezték el őket. Azonban az, hogy a vidékünkön élő népszerű emberek mit szeretnek főzni, melyik a kedvenc ételük, legfeljebb családjuk, baráti körük előtt ismeretes. Ebből a meggondolásból indítottuk havonta egyszer jelentkező rovatunkat, amelyben bemutatjuk egy közismert ember ízemlékeit, kedvenc ételeit. Matuska Márton után most Páll Sándor vall olvasóinknak.
Ha Páll Sándort említjük, a politikus Páll Sándorra gondolunk, a VMDK jelenlegi elnökére. Azt is tudjuk róla, hogy Péterrévén él, és hogy gazdálkodik. Aki jobban ismeri, azt is tudja róla, hogy az Újvidéki Egyetem Filozófiai Karának tanára és huszonegy évvel ezelőtt ugyanitt szerezte meg doktori titulusát. Mindez mellett sokan tudják róla azt is, hogy nagyon szereti a hasát.
– Azt hiszem, ez látszik is rajtam – mondja sajátságos bajusza alól mosolyogva.
Becsén, a VMDK székházában beszélgetünk az ételekről, a főzésről, gyümölcsöséről, gyümölcspálinkáiról, dióültetvényéről.
– Egész Újvidéket én látom el dióval – mondja büszkén, majd megkínál barackpálinkájával, amire szintén nagyon büszke.
– Ez a pálinka valóban barackból készült, olyan barackból, amelyet nem permetezek. Nem kell, mert a diófák védik mindenféle kórtól.
Főztjét még nem kóstoltam, de ha az is olyan, mint a pálinkája, akkor részemről kiérdemli a mesterszakács titulust.
– Szeretek jókat enni és szeretek főzni is. Nem vagyok válogatós ember. Barátaimmal, valamint a VMDK színeiben főzőversenyekre is eljárok. Tavalyelőtt Magyarittabén voltam a kakasfőző versenyen, van is róla egy diplomám. Egyébként mi itt, ebben a teremben nemcsak pártüléseket tartunk, hanem kéthetente bulizunk is. Valaki mindig vállalja a házigazda szerepét, ő hozza a főznivalót. Itt van egy ötven literes üst, meg egy huszonöt literes, meg van rostélyunk is. Tányérunk, eszcájgunk nincs, azt mindenkinek hoznia kell magával. Amikor utoljára én voltam a házigazda, pacalpörköltet főztem.
Megkérem, mondja el, hogyan készíti elő a bendőt a főzéshez.
– Kell hozzá egy vajling, mész, magas nyomású vízfecskendő, kefe, létra. A pacalt kiterítem, jól megkenem mésszel és egy napig állni hagyom a vajlingban. Másnap fogom a bendőt, a kefét és a magasnyomású mosót és jól lemosom. Ezután a létrára kifeszítem, hogy lecsurogjon róla a víz. Apróra vágom, ujjnyi darabokra, és előfőzöm. Ha ezt nem tenném meg, akkor a bulin, vagy a versenyen négy, öt órát kellene főznöm a paprikást. Az előfőzött pacalból klasszikus paprikást főzök. Kell tehát hozzá hagyma, só, bors és természetesen pirospaprika. De nem ám akármilyen, hanem a legjobb! Én a törökbecsei Szöbölődi Zoli paprikájára esküszöm, annál jobb nincsen. Szeretem a jó pacalt, de a jó bablevesnek sincs párja. Természetesen füstölt hússal ízesítve. A bácskai ételek közül kedvelem a szalonnát, a sonkát, a kolbászt, a hurkákat, különösen a kásás hurkát. Egymagam be tudok vágni egy másfél kilogrammos csülköt. Belgrádban van egy vendéglő, az a neve, hogy Šestičetristo. Ott a párolt csülköt káposztával és mustárral szolgálják fel. És ugyanott kiváló a tufahija. Ez egy édesség, főtt alma dióval és tejszínnel töltve. Egyébként az édességeket is nagyon szeretem, de nem a túl édes tortákat, hanem a réteseket, a kelt kalácsokat, a diósat, a mákosat, az almásat…
Könyvében közölt életrajzi adatai között olvasom, hogy négy évig, 1979-től 1983-ig a budapesti Eötvös Loránd egyetemen tanított, majd két évig a pozsonyi J. A. Komensky Egyetemen, a kilencvenes években, és a kétezres évek elején képviselő volt Belgrádban.
– Ifjú korom nyarait Krk szigetén, Baškán töltöttem. A nagynénémnél. Férje szakács családból származik és kiválóan főzött. Az olaszos ételek mestere volt. Végigkóstoltam a különböző tengeri halakat, rákokat, kagylókat, de szerettem a manestrát is, az olaszos bablevest, a brodettó-féléket. Amikor Budapesten éltem, volt egy gasztronómiai kalauzom. Jó, vastag könyv volt. Minden nap felütöttem az egyik oldalát és így választottam magamnak éttermet. Budapestet nem az utcáiról, hanem éttermeiről ismertem. Nemrég hosszasan magyarázta egy ismerősöm, hogy hova költözött a HTMH irodája, elmondta, hogy megváltozott az utca neve, de biztosan megtalálom. Nagyon nehezen találtam meg az irodát, és ekkor derült ki, hogy ugyanabban az utcában van a Búsuló Juhász. Ha így mondod, szidtam ismerősöm, amikor odaértem, akkor gyorsan ideérek. A várban van egy Vörös Sün nevű étterem, ahol a világ legjobb somlói galuskáját készítik. A Parlament sarkánál volt egy Szófia étterem, ahol kiváló balkáni ételeket lehetett enni. Érdemes volt elmenni az Operába is. Ott is jól főztek és olcsón. Száz forintért jól lehetett lakni. Kilencvennyolc forintba került a menü és két forint borravalót kapott a pincér. Abban az időben Pestnek az volt a hibája, hogy este tíz óra után már nem lehetett sehol sem enni. Gyakran belemerültem a munkámba, és már tíz óra után vettem észre, hogy korog a gyomrom. Ekkor csak egy dolgot csinálhatott az ember, és én is ezt tettem, elmentem a keleti pályaudvarra, mert ott állandóan nyitva tartottak a lacikonyhák és jó szafaládét főztek. Belgrádban, a képviselőház éttermében megvan a hierarchia. Aki az ételhez ért az közelebb is ül a konyhához, és mindig jót is eszik. Aki a terem végében a sarokban ül, biztosan nem ért az ételekhez és a pincérek sem törődnek vele különösebben. Én jobbról az első asztalnál ültem, annál az asztalnál ültek azok a képviselők, akik szerették a jó kaját. Jól főznek a képviselőházban, az viszont nem igaz, hogy ott olcsó minden. Nagyon jó a bableves, nagyon jó a pacal, a hal, de a csülök volt a legjobb. Amikor még Csubela Ferenc élt, Nagy Sándorral egy vendéglőbe jártak enni. Orač volt a neve. Felrobbantották. A robbanás előtt ők is ott voltak, megették bablevesüket és távoztak, miután a vécébe helyezett bomba felrobbant.
