(Diósi Árpád fotója)
A szabadkai Népszínház Magyar Társulata ismét Dömötör Andrással működik együtt. A fiatal magyarországi rendező tavalyi produkciója, az Egy elmebeteg nő naplója után, Marius von Mayenburg fiatal müncheni író, dramaturg, A csúnya című sötét vígjátékát állítja színpadra. Az előadás bemutatója március 31-én, 19.30-tól lesz a Jadran színpadon.
Mi történik, ha egy fiatalember egyszer csak rádöbben arra, hogy csúnyának látják, és úgy gondolja a plasztikai műtétek megoldják a problémáját? Arra persze nem számít, hogy emiatt milyen bonyodalmakkal találja szembe magát. A szintén fiatal Mayenburg darabja nem csupán azért modern, mert 2007-ben készült, hanem mert egy nagyon is időszerű jelenséget, mondhatni talán mai világunk egyik deformációját taglalja, miszerint túl sokat számítanak a külsőségek. Az előadás külföldön nagyon népszerű és rendkívül sikeres. Dömötör Andrással a darabról, és az előadás keletkezéséről beszélgettem.
Miért esett a választás kortárs német darabra?
– Nagyon színpadra valók, jól megírtak, és élvezetesen jó szerepeket találni bennük. Ezen kívül bekapcsolódnak egyfajta színházi hagyományba, tehát nem a színháztól elrugaszkodott művek, de ugyanakkor rendkívül friss szellemiséget képviselnek. Ilyesmivel színdarabokban ritkán találkozhatunk, sokkal inkább publicisztikában, regényekben vagy filmeken. Egy kicsit ugyanis azt érzem, hogy tematikai értelemben a színdarabjaink valamelyest elavultak. Természetesen sok olyan örök érvényű kérdés létezik, amit klasszikus darabok újfajta rendezésein keresztül újra feszegethetünk. Léteznek viszont témák, amelyek nem találhatók meg a klasszikus darabokban, és A csúnya is egy ilyen történetet mesél el. Sokszor érzem azt, hogy a nézők, főleg a fiatalok, elavultnak tartják a színházat. Azt tapasztalják ugyanis, hogy bizonyos fokon hozzátartozik az unalom, és a saját élettapasztalatainktól való távolság. Szerintem a színház akkor jó, ha egy fiatal vagy egy mai néző ráismer a saját életére. Azokkal a kérdésekkel, amelyeket A csúnya feszeget előbb találkozni a tévében vagy az újságokban, de a színházat is elérhetik. Ilyen szempontból a németek nagyon bátrak.
Hol találkoztál ezzel az előadással?
– A darab ősbemutatóját Berlinben láttam, de ez véletlen volt, és szerencsére nem igazán tetszett. Talán furcsán hangzik ez, de ha egy jó előadást láttok, szinte nem merem megrendezni. Annyira kitölti a képzeletemet, hogy nem tudok hozzányúlni. Ezzel bizonyára sokan vannak így. Ugyanakkor az előadás szövege és a története nagyon izgalmas, ezért úgy éreztem jó lenne vele foglalkozni. Szerettem volna Magyarországon megrendezni, de a játszási jogok ott már foglaltak voltak.
Németországban színházi tapasztalatokra is szert tettél. Hatott ez a darabválasztásra?
– Nem rendeztem Németországban, de sokat jártam Berlinben. Rendezőasszisztensként dolgoztam épp annál a színháznál, amelynek Mayenburg a vezetődramaturgja, és ahol több darabot is rendezett. Túlzás lenne viszont úgy beállítani, hogy valamilyen módon képviselem a német színházi kultúrát vagy nagy ismerője vagyok. Nem átültetésről van szó, valamit biztosan magamba szívtam, de amit áthoztam, az a sajátomé. Ezúttal német kortárs műhöz fordultam, ami persze nem jelenti azt, hogy színházi értelemben nekem a német színház a legfontosabb. Ugyanakkor, ha a választanom kellene különböző színházi kultúrák közül, a németet nevezném meg elsőnek. Az viszont sokkal fontosabb számomra, hogy megpróbáljak a saját életemből vagy gondolataimból fogalmazni.
Miben volt másmilyen ez a próbafolyamat a tavalyihoz képest?
– Az Egy elmebeteg nő naplója című darabot lényegében Brestyánszki Boros Rozáliával írtam. Újraolvastuk a Csáth-életművet, kiválasztottunk részleteket, és azokból létrehoztuk a szövegkönyvet, amit még a próbafolyamat közben is alakítgattunk. A csúnyánál adott volt a darab, és ez céltudatosabb, összehangoltabb próbafolyamatot eredményezett.
Csáth után egy sötét vígjáték rendezésébe fogtál. Benned van a „sötétség”?
– A csúnya ténylegesen vígjáték, és abban bízok, hogy szórakoztató lesz a közönségnek. A vígjáték mellett valóban ott van a sötét jelző, mivel ennek a darabnak morbid a humora. Nyilván, hiszen ha rútsággal, műtétekkel játszadozik, akkor szükségszerűen a humora csak fekete lehet. Szerintem a „sötétség” mindannyiunkban és természetesen jelen van. Azt sem gondolom, hogy különböző mértékben, csupán egyesek kevésbé foglalkoznak vele, míg mások tudatosan. Úgy vélekedek, hogy a sötétség és világosság párban jár együtt, és nem lehet csak ez egyikben elmélyülni.
Nem idegenkedsz tehát vígjátékok rendezésétől?
– Engem elsősorban nem a műfaj érdekel, hanem a téma, és hogy az előadás találkozzon az adott hely közönségével. Erre jó példa volt a Csáth-szöveg, mivel a Csáth-kultusz Szabadkához kötődik. A csúnya esetében pedig nagy színpadban gondolkodtunk. Sorra vettük milyen előadásokat játszott a Magyar Társulat az évadban, és oda lyukadtunk ki, hogy jó lenne egy vígjátékot rendezni. Valójában mindig több tényező alapján döntünk, és nem önkényesen történik. Ha csupán a saját akaratomat szeretném érvényesíteni, az nem működne.
Miért jöttél vissza Szabadkára, ahelyett, hogy például hagynád magadat „bedaráltatni” az ún. celebgépezetbe?
– Ettől eléggé távol állok, a celebvilág rendkívüli módon taszít. Egyébként ez a darab a celebvilággal is gúnyolódik. Nagyon szeretek Szabadkán lenni, mert egy csodálatos város, ezt pedig nem illendőségből mondom. Szeretem ezt a várost, és azokat az embereket, akikkel itt találkoztam. Nagyon jól érzem itt magamat, sőt már azt is mondhatom, hogy itthon érzem magamat. Nem a szükség hozta, hogy eljöjjek Budapestről, hanem itt szeretnék lenni. Nagyon remélem, hogy az elkövetkező évadokban is jöhetek Szabadkára dolgozni. Mezei Zoltánnal, a Magyar Társulat igazgatójával keressük az együttműködési lehetőségeket a jövőre vonatkozóan.
Színészként kezdted, de rendező lettél. Mi hozta az átalakulást?
– Nem akartam kifejezetten se színész, se rendező lenni, hanem a színház egészével szerettem volna foglalkozni, mert engem a színház egésze érdekel. Úgy alakult, hogy nem indult rendezői szak, amikor a színművészetire felvételeztem, így nem volt min gondolkodnom. Befejeztem a színészszakot, és amint lehetett, a rendezőit is. Egy ideig párhuzamosan jártam mindkettőre, és néhány évig játszottam. Azután viszont egyre több rendezői munkám lett, és ez visszaszorította a színészetet. Megmondom őszintén, akkor már azt is éreztem, hogy nem vagyok igazán színésznek való. Sok minden hiányzik belőlem, ami egy jó színésznél fontos.
