Frei Tamás neve ismerősen cseng mindenki számára. Dosszié című tévéműsorát a magyar televíziózás egyik legnézettebb műsoraként tartják számon. Néhány évvel ezelőtt Frei a regényírás felé fordult. Eddig két regénye jelent meg, az európai gázügyeket fikciós kalandtörténeten keresztül boncolgató Megmentő és a Bankár, amely a világban jellemző aktuális pénzügyi, banki helyzet kulisszái mögé nyújt betekintést. Frei Tamással a budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmával, egy sikeres dedikálást követően beszélgettünk.
A Dosszié 13 éven át készült, mintegy 100 országot jártak be vele, egyedülálló tévés vállalkozás volt. A megszűnés okairól azt mondta, a tévék részéről változtak az igények. Engem inkább az érdekelne, hogy ön szerint a fogyasztók is változtak-e? Tehát ma, amikor a média elbulvárosodott, a közönség mennyire lenne fogadóképes egy ilyen igényességű és mélységű műsorra? Egyszerűsítve: eladható lenne ma a Dosszié?
– Bizonyos nézők vevők lennének rá, és bizonyos nézők feltehetően nem. Én azonban nem úgy írnám le a médiát, hogy az elbulvárosodott, abban az értelemben, ahonnan, a Dosszié szemszögéből nézzük. A média a technikai fejlődés következtében rettenetesen széttagozódott. Én akkor kezdtem televíziózni, amikor két állami csatorna volt, aztán lettek kereskedelmi tévék, volt 5, 8 majd 10. Ma, amikor 80 magyar nyelvű tévécsatorna van, a reklámtorta – csúnya kifejezéssel élve – nem lett nagyobb. Ugyanannyin most már 80-an osztozkodnak. Egyszerű matematika, a tévécsatornák a bevételeikből kiszámolják, hogy egy műsorórára hány forint jut. Én úgy éltem meg a Dosszié 13 évét – mert eközben tagozódott szét a magyar média – hogy egyre kevesebb és kevesebb pénzt adott az épp aktuális tévécsatorna nekem. Abból kellett egy Dossziét megcsinálni, elutazni a világ ellenkező felére. Így, a műsor költségvetés szempontjából egyszer csak a léc alá került. Tehát már hiába laktunk egy szobában az operatőrömmel, az is már valamennyi pénzbe került, a repülőjegyet nem adta a Lufthansa olcsóbban csak azért mert szegmentálódik a 10 milliós pici magyar piac. Tehát, egyszer csak pénzügyileg, technikailag ezt nem lehetett megcsinálni és ott vége volt. Nekem az lett volna a választásom, hogy csak gyalogolok és a Nagykörúton forgatok filmeket. Az én sorsomat nem az érintette, hogy bulvárosodik a média vagy sem, tehát, hogy abból a 80-ból mennyi bulvár és mennyi nem az. Vannak remek, értelmes tévécsatornák, lenne ott helye egy ilyen műsornak. Lehet, hogy nem néznék azt kétmillióan csak egymillióan, viszont annak a tévécsatornának nincs annyi pénze, amennyiből egy ilyen műsort meg lehet csinálni.
A tévériportokban már nem mutathatott rá a háttérben zajló eseményekre, jelenségekre, ezért fordult inkább a regényírás felé?
– Így van. Ez egy ugyanolyan információs-szórakoztató műfaj, én ezt így hívom. Tehát információkkal próbálok szórakoztatni, vagy azt szeretném, hogy amit én előállítok, ha azt terméknek tekintjük, azt könnyű legyen elfogyasztani, nézni vagy olvasni, és közben azért mégis úgy tegye le a könyvet az olvasó, hogy arról a témáról, amiről az a regény szól – mondjuk az első regény a gázkérdésről, az energiabiztonságról, a második a bankvilágról – többet tud, mint amikor elkezdte olvasni. Mint ahogy a Dosszié esetében is azt reméltem, hogy egy adott témáról a műsor végén többet tudnak az emberek egy kicsivel, és szórakoztató is volt esetleg, de többet tudnak mint 50 perccel korábban, amikor elkezdték azt nézni.
Könyvei alapján egy érdekes párhuzam jutott eszembe. Ákos a dalaiban szintén mély gondolatokat, társadalomkritikát fogalmaz meg, de koncertjein a rajongók jelentős része egész egyszerűen csak sztárolásból jelenik meg, látni ott visongó tinilányokat, de kicsi az a réteg, amelyik a lényeget is megérti. A könyvek esetében, ön szerint „átjön” az embereknek az, ami a sorok között van?
– Énszerintem át. Most, egy egyórás dedikálás után beszélgetünk itt. Igyekszem beszélgetni mindenkivel és azt érzékelem, hogy veszik az adást az emberek. Persze, itt most nem kétmillió emberről beszélünk mint a tévéműsor esetében, hanem 200 ezer olvasóról, de úgy gondolom, hogy ők azok abból a kétmillióból, akik veszik az adást, tehát a „visongó tinilányok” most már nincsenek itt.
A regényekből és Facebookos bejegyzéseiből is kiviláglik, hogy, finoman fogalmazva, nem kedveli az oroszokat. Mi ennek az oka?
– Én nem gondolom azt a mai Oroszországról, hogy túl sok mindent tanulhatnánk tőlük. Hirtelen nem jut eszembe, mit kéne nekünk utánozni abból, ami ott zajlik, akár hatalomtechnika, akár más tekintetben. Úgy gondolom, túl sokáig néztünk mi e tekintetben Kelet felé, eléggé el is kopott tőle Magyarország, és túl hepehupás már itt az út, a nagyon erős keleti irányultság miatt, és akkor finoman fejeztem ki magam. Szerintem nekünk Európa nyugati fele felé kell néznünk, és alázatosan, odafigyelve magunkra, rájuk, az értékekre, azt a szelet kell magunkba szívnunk, ami onnan jön és nem keletet. Persze itt vannak, ez egy adottság, ezt valahogy meg kell oldani, nem kell elvágni a kapcsolatokat, de olyan túl sok segítő szándékot meg jó akaratot nem nagyon vélek felfedezni abból a befolyásból, ami onnan jön. Generálisan persze ez így túl fekete-fehér, és ennél sokkal árnyaltabb a kép.
Jelenleg a hatalmi központok egyfajta átrendeződése zajlik. Oroszország, Kína és a BRIC-államok (Brazília, Oroszország, India, Kína) egészének előretörése mennyiben változtathat a nemzetközi viszonyokon? Van Európának és Amerikának receptje a visszaszorításra?
– Szerintem van. Most épp nekik jó, mert a földjükből szakad fel a kőolaj meg a gáz, meg bányáik vannak, és most épp erre van a világgazdaságnak szüksége. Az orosz oligarchának azért van pénze, mert ami feljön a föld alól, azt megveszi a nyugati, a nyugati pénzéből. Ha én elmegyek Oroszországba, akkor nem azt látom, hogy de kitalálták ezt az országot, mindjárt sokkal jobb lesz mint Franciaország. Ugyan! Rozsdás, ócska, nem hatékony, lerabolta néhány ember, tízmilliók nyomorából jól él az elit a harmincmilliós villáiban. Nagyon leegyszerűsítettem, de ne vicceljünk már, Oroszország nem egy fejlett ország, nem az történt, hogy ők hatékonyságban, munkaszervezésben bármiben is lehagyták volna Nyugat-Európát. Csupán szerencséjük van, mert van valamijük, ami onnan jön fel a föld alól. Mint ahogy a szaúdinak is szerencséje van, mert jön fel valami a föld alól. A 14. században nekünk, Magyarországnak volt szerencsénk, mert itt volt Európa aranybányáinak a 90 százaléka, akkor épp a mi földünk alatt volt valami, ami kellett a világnak.
Első regényében a kőolajügyleteket vette górcső alá, a másodikban meg a banki szektort, tőzsdét, pénzügyeket. Hamarosan megjelenik a harmadik rész, 2015 címmel. Itt milyen terület lesz fókuszban?
– Ez a regény még készül. Ez kicsit azt a kérdéskört boncolgatja, hogy a mi sorsunkról döntő eliten belül ki kit tart kézben. A politika a gazdasági befolyást és erőt vagy fordítva. Ki kinek van a zsebében tulajdonképpen. Ezt próbálom majd a lehető legrealisztikusabban a regényben, kalandtörténetbe csomagolva bemutatni.
Megvannak-e a konkrét területek, amelyeket még szeretne bemutatni?
– Most ez. Elképzelésem és szándékom, hogy a regényeim mindig akörül forogjanak, ami úgymond a levegőben van. Amikor a Megmentő készült, akkor ez a téma volt a levegőben, állandóan elzárták Ukrajnában a gázcsapokat, ez volt a levegőben, hogy tudnak-e minket zsarolni, ezzel, hogy itt megy át a vezeték. Most, az elmúlt egy évben a bankvilág, a svájci frank árfolyama, a pénz, a kiszolgáltatottság volt a levegőben. Szerintem, mire megjelenik a következő könyv, azt fogják boncolgatni a magyar emberek, hogy ki az erősebb, Orbán Viktor vagy a gazdasági hatalmasságok. A magyar gazdasági hatalom vagy a nyugati gazdaság tartja kezében a politikát, tehát, hogy is van ez ott, a színfalak mögött. Ezért nem gondolkodom a következő témán, mert majd az élet adja. Nekem éreznem kell mi van a levegőben.
Könyveinek műfaja fikciós regény. Én a Bankárt decemberben olvastam, és elég megdöbbentő volt, ugyanis ahogy érkeztek a hírek Magyarország leminősítéséről, a forint romlásáról és a többi dologról, olyan volt, mintha napilapot olvasnék. Ügyesen következtet, látnoki képességekkel rendelkezik vagy esetleg a megfelelő emberekkel beszélgetett?
– Egyrészt jó tanácsadóim is voltak, akik színfalak mögötti szereplők, belelátnak ezekbe a dolgokba, és e bennfentesség következtében látják előre, hogy merre megyünk. Másrészt, ezek szerint a következtetéseket is sikerült jól levonnom.
Fikció ugyan a regény, de a való életben is így működnek a dolgok? Valóban képes néhány ember egy-két tőzsdei húzással tönkretenni egy országot? A globalizáció miatt tényleg ennyire komplex a világgazdaság?
– Szerintem ennyire komplex, sőt még komplexebb. Még egy ilyen 600 oldalas regényben is le van egyszerűsítve a valóság. Mindig leginkább ezzel küzdök. A tévéműsorral az volt a problémám, hogy 50 percre kellett leegyszerűsítenem, itt 600 oldalra, ami ugyan sokkal nagyobb terjedelem, de a világ komplexitásához képest még ez is fekete-fehér képet ad.
Ma, a digitális érában, amikor mindenki a papír és a nyomtatott világ haláláról beszél, a könyveladások, közönségtalálkozók alapján hogyan ítéli meg, olvasnak az emberek?
– Szerintem olvasnak. Lehet, hogy a hordozóeszköz, a papír nem éli túl, lehet, sőt valószínű, hogy elektromos adathordozókon, más formákban fog a betű a szemünkhöz jutni, de a könyv az más mint egy film vagy tévéműsor. Nagyon nagy teret hagy a képzelőerőnknek, a fantáziánknak, és az emberek szeretik használni a fantáziájukat. Az más kérdés, hogy máshogy fog esetleg túlélni, tehát ma már másféle regényeket kell írni, mint korábban. Ma nem szabad leírni, hogy milyen színű haja van a főhősnek, hagyni kell, hogy az olvasó elképzelje, hiszen azért olvas, mert a fantáziáját szereti használni. Ha ezt nem hagyjuk, mert leírjuk, hogy fekete haja van, akkor inkább elmegy a moziba, ott jobban látja. Talán változni fog, hogy mit várnak az emberek egy könyvtől, és változni fog, hogy az milyen formátumban jut el hozzánk, de nem gondolom, hogy a betű az veszélyben lenne.
Fontosnak tartja az utazást, a széles látókört, sőt, úgy látja Magyarország bezártsága miatt provincializálódik. Ön járt a boszniai háborúban is. Szerbia és a régió egyik gondja, hogy a hosszú bezártság miatt főleg a fiatalok nem ismerik a világot, ezért ellenségesek minden külföldről jövő dologgal szemben. Ön szerint ez mennyiben generálja a hosszú ideje tartó egy helyben topogást?
– Szerintem ez egy nagyon lényeges kérdés és nehéz gyors, kompakt, igaz válaszokat adni. De én, aki nagyon sokat mozgok a világban, a saját bőrömön tapasztalom, hogy ez nem pénzügyi kérdés. Emberek sírnak, hogy úgy szeretnék eljutni egyszer majd Provance-ba, aztán bemennek itt a hátam mögött a luxusáruházba, és elköltenek 30 000 forintot egy táskára. Én akkor is mentem, amikor hátizsákos egyetemista voltam, és a vonat padlóján feküdtem. Szerintem ez egy attitűd. Azt se mondhatom, hogy ez nem egy mozgékony régió, elvágyódó, talpraesett csoportja is van a magyaroknak, hát hány magyar emigrált. Kellett a kényszer, a szerencsétlen történelmi helyzet. A társadalom egyik része könnyen szakad el, a másik meg a szomszéd faluig nem megy el. De azt kell mondjam, hogy ez jellemző a világ más pontjaira is. Én jártam úgy amerikai egyetemre, hogy volt olyan amerikai évfolyamtársnőm, aki két órányitól távolabb soha el nem utazott. Ott volt Atlanta, pár órára, egy város felhőkarcolókkal, életébe be nem tette oda a lábát. Jó lenne, ha nem csak egy szűk réteg lenne ennyire mobil. Amint az ember világot lát, toleránsabb lesz, értőbb, jobban el tudja magát helyezni, jobban meg tudja becsülni, nem panaszkodunk annyit, optimistábbak leszünk. Nekem az, hogy úgy döntöttem, mozgok a világban, jót tett.
